Korunk egyik legnagyobb gondolkodójáról, asztrológusáról és elméleti fizikusáról készült film első feleségének az emlékirataiból, ami újszerű nézőpontból mutatja be Stephen Hawking életét. Őróla egy átlagember talán csak annyit tud, hogy egy sajnálatra méltó fogyatékos lángész, aki számítógép segítségével beszél és tolószékhez van láncolva. De ez nem volt mindig így!
Egykor ő is táncolt a folyóparton. Egykor ő is csókolta a lányt a tündöklő csillagos ég alatt.
Egykor ő is táncolt a folyóparton. Egykor ő is csókolta a lányt a tündöklő csillagos ég alatt.
Az angliai bemutatóval egy időben tekintettem meg ezt a szívbe markoló romantikus drámát Londonban, ami egy elgondolkoztató, de egyben motiváló élményként maradt meg bennem. 
A történet 1963-ban kezdődik, az akkor teljesen egészséges 21 éves Stephen (Eddie Redmayne), a Cambridge-i Egyetem feltörekvő csillaga készül a doktori fokozatának megszerzésére, miközben éli a diákok mindennapi életét, amibe a szerelem is belefér. A nagy Ő Jane Wilde (Felicity Jones) személyében talált rá, aki szintén Cambridgeben folytatta tanulmányait.
Hamarosan Hawkingnél diagnosztizálják a motor neuron betegséget, avagy degeneratív idegrendszeri elváltozást, aminek következtében lassan elsorvadnak a mozgatóidegek. E betegséggel nagyon ritka, hogy valaki 10 évnél tovább éljen - neki az orvosok csak két évet jósoltak.
Minden valószínűség ellenére a 2 évből tíz lett, majd 30. Sőt! Fél évszázaddal a gyilkosnak hitt kór diagnosztizálása után is élő kortársunknak mondhatjuk Hawking professzort.
A leépülése a vártnál jóval lassabban történt. Először csak bottal tudott járni, és csak öt év elteltével kényszerült tolószékbe, majd a folyamatos állapotromlás végett újabb öt év elteltével erodálódtak el az izmai annyira, hogy ekkor már képtelen volt önállóan étkezni. Ez idő alatt három gyermekkel ajándékozta meg Jane, aki jól láthatóan vívta a belső harcát, amit a még jobban látható bátorságával és küzdeni akarásával próbált elrejteni a Hawkinggel eltöltött évtizedek alatt.
Redmayne tökéletes játékán keresztül végigkísérhetjük a fizikai leépülést, ahogy az egészséges emberből előbb lesz egy csoszogva bicegő diák, utána egy, majd két bottal járó doktor, majd tolószékbe kényszerült professzor, miközben megmarad annak szellemének a tündöklése, akinek a szerepével együtt öregszik a színész. Zseniális!
A film, a címe ellenére inkább szól a belső és külső nyomás alatt folyamatosan változó emberi kapcsolatok kvantummechanikájáról, mint asztrofizikáról, ami egyfajta űrt kelthet a nézőkben, hiszen ez egy óriási lehetőséget nyújthatott volna arra, hogy ne csak látványossá tegye a filmet, hanem a tömegek számára is új, érdekes információkkal mutassa be, szerettesse meg a csillagászatot, aminél nekem nem jut eszembe látványosabb tudományág. A 2 óra 3 percnyi hosszúságú drámát, ha már nem tudták a megszokott 85-90 percbe összesűríteni, akkor én igen is elvárom, hogy legalább 10-15 percben legyenek látványos jelenetek a Nagy bummról, a fekete lyukakról és a végtelen, csillagokkal teli Mindenségről.
Egy fantasztikusan különleges emberről egy teljesen átlagos filmet rendezett James Marsh, aki egy kimagasló dokumentumfilm-készítő, de minden néző meg fog bizonyosodni arról, hogy ez a forgatókönyv ezúttal kifogott rajta.
A professzor szerepét játszó Eddie Redmayne az alkotás kedvéért 4 hónapon keresztül vett táncórákat, hogy megtudja tanulni az izmainak tudatos használatát és azok koordinálását. Ezt csak érdekességként jegyeztem meg, hogy milyen munkát kellett végeznie a színésznek ahhoz, hogy mindenkit elkápráztasson a játékával. Amit ő alkotott a filmvásznon, az felejthetetlen, zseniális és magával ragadó, de mégis elegáns.
A PI életét bemutató filmkritikámban anno vettem a bátorságot és meghiteleztem az Oscart, most sem tehetek másképp. Könnyen meglehet, hogy Redmayne karrierjében a Nagy Bumm februárban fog bekövetkezni és ő kapja a legjobb férfi főszereplőnek járó aranyszobrocskát Los Angelesben.
A film 10 BAFTA jelölését túlzásnak tartom. Mert nem csak a rendezés hagy kívánnivalót a film hosszúságán túl, hanem a mellékszereplők vállalhatatlan játéka is, akiket látva biztos sokan felteszik maguknak azt a kérdést: ha ők ezért pénzt kaptak, akkor én miért nem vagyok színész?
A felemelő történet és Redmayne zseniális játéka ellenére A mindenség elmélete nem egy nagy bumm, inkább fekete lyuk. Így csak nyolcast érdemel a tízes skálán.
Kedves Olvasóim! Ha tetszett az írásom, akkor kedveljétek a Facebookon is a Hungarian-Geographic-ot.
