Közel egy hétig örömködtem Cartagénában, ahol egyetlen egy kérdés miatt éreztem kényelmetlenül magam: hogyan tovább? Maradjak az új barátaimmal és irány Machu Picchu a következő hónapokban? Vagy egyedül induljak tovább és tegyek egy párhetes kitérőt Közép-Amerikában, mielőtt célba veszem Perut? A legjobb az lett volna, ha jönnek a többiek is velem Panama irányába - de nekik ez nem fért volna bele az idejükbe. A fenébe is! Akármit is választok a tüske biztos bennem marad. Valamit/valaki(ke)t elvesztek, de egyúttal egy mag is életre kelhet ezáltal, ami újabb kalandokat és élményeket hoz az életembe. Szívemre vagy az eszemre hallgassak? Egyikre sem! Hisz: magyar vagyok nem turista!                                                                              

Már igazán észrevehettétek, hogy közel állok az irodalomhoz, földrajzhoz és a történelemhez, amik segítségével sokszor választok uticélt és a hozzájuk vezető utat. Ezért, hogy a döntésemet jobban megértsétek, megint vissza kell utazni az időben több, mint háromszáz évet:
A Spanyol Örökösödési Háború hetedik évében V. Fülöp spanyol király kincstára kimerülőben volt ezért meg kellett kockáztatnia, hogy a távoli gyarmatokról az óceánon át kincsekkel megpakolt szállítmány induljon útjára őt és udvarát megsegíteni. Az angolok ezzel tisztában voltak ezért kisebb – általában öt hajóból álló gyorsreagálású osztagokat szórtak szét a karibi térségben - ezekkel megakadályozva az utánpótlásvonalak fenntartását a spanyoloknak. A háború első éve kivételével ez a taktika tökéletesen működött, ami következtében a spanyol király került lépéskényszerbe. 

1708 tavaszán az angol Charles Wager admirális és 6 hadihajója Cartagénától alig 30 mérföldnyire lévő El Rosario szigeténél ütött tábort. A spanyolok ezt túl későn vették észre, ezért és a közelgő hurrikán szezon miatt már nem tudtak átcsoportosítani megfelelő tengeri haderőt a panamai Portobelo kikötőjében várakozó De Santillán kapitány számára, aki óriási mennyiségű kincsel három galleon gyomrában és 14 kereskedelmi hajóján elindult május 28.-án, hogy Cartagénán át eljusson Havannába, ahol egyesülhet a fő spanyol konvojjal és az őket kísérő flottával mielőtt a hurrikán szezon megakadályozza az óceánon való átkelést. 
Június 8.-án kora este a legnagyobb, így a legtöbb kincset szállító vezérhajót, a négyárbocos és 62 ágyúval rendelkező galleont a De Santillán kapitány által vezetett 1100 tonna teherbírású San Josét a 70 ágyúval rendelkező Expedition megtámadta. Másfél órán keresztül alig 60 (!) méternyire egymástól heves tűzpárbajt vívtak. Ennek a tengeri csatának végén a San José felrobbant és szinte azonnal elsüllyedt 570 fős személyzetével, akik közül csak 11-en menekültek meg a hullámsírból. 
A hajó gyomrában felbecsülhetetlen mennyiségű kincs került a tenger mélyére, a pontatlan hajó- és szállítási naplók miatt csak minimum(!) mennyiségről áll rendelkezésre lélegzetelállító adat: 11 millió Peso arany és ezüst érmében, amiknek tömege elérte a 344 tonnát (344.000Kg!), 116 láda smaragd, ismeretlen mennyiségű igazgyöngy, Peru alkirályának teljes vagyona... 
A hajó teherbírása ennek a tételnek közel négyszerese volt, de ezen hiányos adatok alapján is a szakértők mai áron 10 milliárd (!) US dollárra becsülik a kincsnek az értékét ami a tenger fenekén - közel 300 méter mélyen várja kiemelését. Ez a világon jelenleg a legértékesebb lelet, ami miatt szerényen csak a (hajóroncsok) kincsek Szent Gráljának nevezik San José galleonját. 

Ezt a történetet hallva felülkerekedett bennem a kalandvágy, hogy a tengerre kihajózva magamba szippantsam azt a sós tengeri levegőt, ami visszarepít évszázadokat, hogy a történelem lapjainál és a képzeletemnél is élénkebben átéljem ezt a csatát, valamint reménykedjek, hogy a roncs felett áthajózva alig 300 méternyi távolságra legyek 10 milliárd US dollárnyi mesés vagyontól.
Dél- és Közép-Amerikát, a Panama-földhíd választja el egymástól, ami egy olyan mocsaras dzsungel, ahol a természet nem engedte, hogy az ember utat építsen, ezért az átjutás szinte lehetetlen ezen a szakaszon. Akik mégis belevágtak, azok évtizedeken keresztül a szélsőbaloldali gerillák vagy a félkatonai nemzeti szabadcsapatok közti drogháborúba csöppentek. Ugyanis azok, mind a kolombiai, mind a panamai határ menti területeket ellenőrzésük alatt tartották. A helyzet 2009-ben normalizálódott, amikor a kolombiai kormány egy nagyszabású katonai csapásban megsemmisítette a marxista FARC gerilláinak utolsó állásait a jobboldali szabadcsapatok segítségével. 

Kolombiából, Panamába átjutnom két lehetőségem maradt: a légi, vagy a tengeri alternatíva. Miután az egyirányú repülőjegy ugyanannyiba került, mint 6 nap 5 éjszaka, napi háromszori étkezéssel egy kis jachton átkelve a varázslatos San Blas-szigetcsoporton - egyértelmű, hogy az utóbbit választottam.

A kolombiai vámosok kekeckedése miatt csak napnyugta előtt indult el 10 utassal és a kapitánnyal a fedélzetén a jachtunk, így volt szerencsém látni a tenger felől, ahogy a város csodálatos fényei kigyúlnak az éjszakában. A parttól eltávolodva a tiszta égbolton csak a hold és a csillagok világították meg az utunk.
A nyílt tengerre kiérve fél és egy méteres hullámok kezdték el dobálni a kicsiny lélekvesztőnket, ami nem tűnik soknak, de ez csak a magassága, ami értelemszerűen ugyan ennyi mélységgel is párosul. Az így kialakult 1-2 méteres „hullámhegyek” egy kb. 14 méter hosszú hajón rengetegnek tűnt – legalábbis nekem, meg a gyomromnak. A VidámSzomorú Parkban a 20 forintossal működő öt év körüli gyerekeknek fenntartott himbálózó sárga kiskacsától képes vagyok elszédülni, így nem csoda, hogy görcsösen kapaszkodtam az egyik árbocban, hogy nehogy belecsússzak a tengerbe, valamint nehogy összeessek a hirtelen rámtőrt gyengeségtől. A testemben nagyon durva háború dúlt, mintha a belső szerveim kezdtek volna átrendeződni, a gyomrom felfordult, a szívemet kiakarták tépni, a fejembe meg vagy másik két szerv besűrűsödött. Ennek következményeként az fel akart robbanni, a végtagjaimból a ereimet láthatatlan kezek elkezdték felgöngyölíteni egy gomolyagba, így már alig bírtam remegve kapaszkodni, de egyáltalán állni a lábamon, ami valóssá tette azt a veszélyt, hogy egy nagyobb hullámverés alkalmával tényleg belecsúszok a tengerbe. Senki nem volt a fedélzeten, senkitől nem várhattam segítséget, a torkom kiszáradt, az erőm fogytán volt – meg se tudtam szólalni, nem hogy segítségért kiáltani. Kegyetlen dolog ez a tengeri betegség.
A távolba meredve próbáltam erőt gyűjteni, hogy valahogy visszakerüljek a többiekhez, amikor néhány másodpercre nappali világosság ragyogta be zöld színnel a horizontot. Valószínűleg egy 2-5 méteres átmérőjű, magnéziumban gazdag meteorit csapódott be a tengerbe 100 kilométeres távolságon belül. Nagyon szép és egyben földöntúli látvány volt, ha nappal lett volna, biztos, hogy lehetett volna látni a meteorit csíkját, de akkor az a pár pillanatnyi nappali világosság maradt volna ki az életemből. Ha van olyan olvasóm, aki ennek a természeti jelenségnek eltudná magyarázni jobban és bővebben a miértjét az kérem ossza meg velem. 

Hamarosan egy hullám pont olyan szerencsés szögben emelte meg a hajónkat, hogy pont a lépcső irányába lejtett. Így, ha a lábam nem is bír el, legrosszabb esetben bebukfencezek a többiek közé - gondoltam. Szerencsére lábamon tudtam maradni, de faltól-falig dülöngéltem le a direkt ilyen esetek miatt zuhanyzóval egybeépített sloziba, ahol már hagytam, hogy a pokol el- és kiszabaduljon belőlem.

Maga az út átlagosan 36 órát vesz igénybe a kolombiai Cartagénától Panamáig, de a 378 szigetből álló varázslatos szigetcsoport leírhatatlan szépségére érdemes napokat rászánni. A legnagyobb sziget, alig három focipályányi nagyságú – itt van egy kicsiny repülőtér is, míg a legkisebb egy nagyobb ebédlőasztalnyi, amin egyetlen egy pálmafa árválkodik.
Ebben a karibi paradicsomban 49 lakatlan sziget hófehér partját, kristálytiszta azúrkék tenger mossa, ami remek lehetőséget nyújt a tenger páratlan élővilágának a megcsodálására akár a hajóról, akár a partról is, a sznorkelezésről és a búvárkodásról nem is beszélve.

A következő napokban sem lettem jobban, sőt! Egyre hosszabban tartott a két „tiszta” időszakom közötti rosszullétem, amikor szó szerint ki voltam ütve akár 4-5 órára is. A kapitány annyival elintézett, hogy "haleledelnek megteszem, hisz azoknak is kell valamit enni". Szerencsére volt a hajón egy angol pár, akik pátyolgattak, amikor kicsúszott alólam a nem létező talaj. Igazán megérdemlik, hogy itt néhány szóban megemlékezzek róluk.

Ha nem mondták volna, hogy harmincasok, akkor biztos lettem volna, hogy huszonéves gyönyörű fiatalok, akik kicsattannak az egészségtől és a jókedvtől. A választékos beszédük, intelligens tekintetük, udvarias modoruk biztossá tette, hogy Oxfordban vagy Cambridgeben megszerzett sokadik diplomájukat pihenik ki a trópusokon, miközben fenntartják a lovaspóló tagságukat és krikett bérletüket a ködös Albionban. A fess herceg és a gyönyörű hercegnője őszinte odaadással, önzetlenséggel és lemondással ápolt még akkor is, amikor a többiek sznoriztak egy gyönyörű lagúnában vagy csak ugráltak a karibi-tengerbe a hajóról, miközben egy kicsiny sziget mellett lehorgonyoztunk. Amikor a többiek önfeledten élvezték ezeket a csodálatos kalandokat, akkor az ifjú úr próbált kikísérletezni olyan főzettel nekem a konyhában, amit magamban is tudok tartani, vagy csak fel-alá rohangált, hogy friss jeges borogatást cseréljen nekem, miközben a hajó tetején bikiniben napozó párja a keblén próbált pihentetni engem.

Ebben semmi szexualitás vagy nyers testiséget nem szabad elképzelni, mint ahogy nem is baráti vagy emberi szeretetből táplálkozott ez cselekedetük, hanem sokkal magasabb és sokkal mélyebb emberségről tettek bizonyságot. Apai-anyai ösztönüket, szeretetüket, gondoskodásukat megosztották velem. Mint minden utazóblog, én is fogok írni a későbbiekben bővebben az utazók típusairól, de nem fogok titkot elárulni azzal, hogy ez a csodálatos pár fog állni a csúcson, akik idegen környezetben, milliónyi csábítással körbevéve is képesek voltak minden percben a fiú, férfiként a lány, nőként viselkedni, miközben nap, mint nap Nietzsche emberfeletti-emberének magasságába tettek egy-egy újabb lépést. 

A karibi-idill csúcspontjáról szerencsére nem csúsztam le, amikor egy elragadó korallzátonyokkal körbevett lagúnában megálltunk egy „tiszta” időszakomban, ahol a hajónkat közel két tucat kicsiny sziget vette körbe, alig százméteres körben, majd a kapitány kijelentette: „mindenki válasszon egy lakatlan szigetet magának, ússzatok ki, majd jelzek pár óra múlva, ha kész a kajátok és visszajöhettek!”

Ahhoz képest, hogy nem tudok úszni hihetetlen mennyiségű vízbiztonságom és önbizalmam van, ami abból is táplálkozott, hogy a sós vízen lehet lebegni egy kicsit. Mikor a kapálózásban kifáradtam, akkor a biztonság kedvéért békatalpat, búvárszemüveget és pipát is felvettem.

Így nyugodtan beleugrottam a tengerbe, hogy a közel 70-80 méteres távolságot legyőzve sokunk álmát megvalósítsam, hogy egy trópusi lakatlan szigeten kikiáltsam a birodalmam függetlenségét az IMF-től és az emberi hülyeségtől. 

Jóval kisebbnek tűnt a szigetem a hajóról nézve, odakapálózva viszont kiderült, hogy közel fél focipályányi nagyságú, ami ideális lenne akár egy kisebb falú számára is - ha lenne ivóvíz a szigeten. Másodjára jártam körbe a szigetemet, amikor észrevettem egy bungalót rajta. Óvatosan odaosontam, hogy a betolakodókat meglessem és elüldözzem. De az csak üresen várta azokat a Kuna indiánokat, akik néha eljönnek a szigetre összegyűjteni a kókuszdiókat.  
Miután ezeken a szigeten nem található ivóvíz, ezért a helyiek a kókusz levét isszák. Valószínüleg ennek eredményképp a Kuna indiánok között ismeretlen fogalom a rák. Ezt a tudósok is feldfedezték, akik az elmúlt években sok energiát ölnek ennek kutatására.

A kicsiny országomnak rengetek szép partja és öble volt, amiket jobbnál, jobb homokvárakkal védtem, ha éppen nem a felfedezésükkel voltam elfoglalva.

És most mindenki engedje szabadjára a gondolatait, mi minden mást lehet még egy trópusi álomszigeten csinálni… 

A Kuna indiánoknak a művészetük és a nyelvük megtartásával évszázadok óta sikerült megtartani önállóságukat és elkerülni a beolvadást a többségi nemzetbe. Nincsenek papírjaik, egy kókuszdiót egy dollár értékben fizetési eszköznek használnak és elfogadnak. Panamával szinte csak annyi a kapcsolatuk, hogy a halottjaikat a szárazföldön temetik el, mert a szigetek olyan alacsonyan fekszenek, hogy hurrikán szezonban valószínűleg a sírokat kimosná a tenger. A nagyon szép és színes egyedi technikával készült gyönyörű Mola-szőtteseikből nem tudtam megállni, hogy művészetpártolóként ne vegyek néhányat. 

A határátkelés általában csak percekig tart, nekem ezúttal egy hétig tartott. Közel egy hét után a poklok poklát megjárva az Édenen áthajókázva a legnagyobb Kuna szigeten elbúcsúztunk a kapitánytól, ahonnan egy kis motoros csónak vitt tovább minket a szárazföld és Panama City irányába egy sűrű mangrove erdőt átszelő folyón felhajózva. 

Panamába lépve, újabb fejezet kezdődött az utamban, a naivan csak 1-1,5 hónaposra tervezett titkos álmom megvalósítása: Közép-Amerika!

(folyt.köv.)

Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom, és szerezzetek nekem egy perc örömöt azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is