Az élet apró örömeinek habzsolása folytatódik. A délután kettő órai indulás Antigua főteréről, a jó órányi autóútra lévő aktív vulkánhoz, hat dolcsiért semmi olyasmivel nem hitegetett, hogy különösképpen sokat várják ettől a túrától. Ilyen késői indulás, ilyen sok autókázással és ilyen olcsón ugyan mit kaphat az ember? Igazándiból én csak egy délutáni kocsikázásnak képzeltem el az egészet a panorámát uraló három vulkán között. De valamiért nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, amíg nem csomagoltam be néhány virslit és almát, hátha alkalmam nyílik azokat a fortyogó láván megsütni életem legcsodálatosabb hot dog-ját.                      

Kettő elmúlt, fél három is, sőt! Három óra szintén. A kisbusznyi csoportom várt türelemmel, már csak azért is, mert egy francia gyökér mindenki helyett csinálta a hangulatot. Fél négy előtt végül megérkezett a kisbuszunk. Ennyi késés után már tényleg nem tudtam elképzelni a kocsikázáson kívül mi másra lesz időnk?
A csigazabáló seggfej az utastérben is továbbfolytatta az idegesítő okoskodását, a még idegesítőbb böfögő-köpködő akcentusával. Azon filóztam az anyósülésbe süppedve, hogy bár alapjába véve sokáig tudom tűrni az emberi gyarlóságot, de! Otthon, az utazás előtti énem két teljes óra köcsögösködés után már feljogosítva érezte volna magát arra, hogy ráverjen a gyerekre, de az közel két hónappal ezelőtt volt, azóta meg sok minden változott. Körbenéztem a járgányban ki, hogy viseli el ennek az idegroncsnak az ámokfutását.
A sofőr, aki a vezetőnk is volt egy személyben, magasról letojta, hisz valószínűleg nála senki nem tudja jobban, hogy minden csoportban van egy örök elégedetlen tróger. Én fifty-fifty voltam, mint ahogy már előbb említettem. Az angol pár tekintete azt sugározta: most jobb nem belenézni a gondolataikba, az amerikai pár lány tagja Oscar-díjas alakítással játszotta el a nyugalom szobrát, míg a pasija hozzám hasonlóan azon kattoghatott, hogy az otthoni éne előkaparta volna már az ágy alól az automata vadászfegyverét. Ő is, én is sikeresen megvívtuk a harcunkat a rosszabbik énünkkel, viszont az angol párért nem tudtam garanciát vállalni, hogy meddig bírják ezt a surmót, mint ahogy a sofőrünk rossz arcvonásait is bármikor életre keltheti a francia barátunk. Ha nem csinálunk semmit, akkor hamarosan visszafordíthatatlanul elmérgesedik a helyzet, ha meg a régi módszereket alkalmazzuk, akkor meg még inkább. Akkor lássuk mit is tanultam másfél hónap alatt konfliktuskezelés címszó alatt. Hátrafordultam, és a gyerek szemébe néztem jóságosan:
- Ez nem te vagy, ez csak a gonosz aki benned lakozik, aki tudja, hogy a testedet hamarosan feláldozzuk a Pacaya vulkán fortyogó csúcsán ezzel felszabadítva a lelkedet!
Az amerikai srác kapcsolt egyből és velőtrázóan suttogva folytatta:
- Szabaddá tesszük a halhatatlan lelkedet!
Majd az angol is kivette a részét:
- Engem két hete áldoztak fel, először furcsa volt, de már te is láthatod mennyire boldog vagyok!
Az angol kislány az ablakfele fórdulva az ajkát harapdálta, hogy ne törjön ki belőle a nevetés, míg az amerikai kislány tágra nyílt szemmel vizsgálta a francia sutyerák reakcióját. A sofőrrel a szemünk összemosolyodott, amikor megkönnyebbülten észrevettük, hogy már egy perce nem hallottuk a megszeppent békazabáló barátunk hangját.
A szürke ötven árnyalata
Csodálkoztam, hogy amikor megérkeztünk, akkor egyből sietve nekivágtunk a túrának, ami körülbelül kétórányi vulkánmenetet jelentett. Annyit mondott a vezetőnk biztatásképpen, hogy lehet, hogy sötétben fogunk lejönni a hegyről, de így legalább jobban láthatjuk a lávafolyásokat. Közel két évvel korábban Hawaiion láttam már lávafolyást, de azt is több kilóméternyi távolságból. Most is erre számítottam, hogy felmegyünk egy csúcsra és majd onnan átnézünk a szomszédos aktív vulkánra, aztán jól van, lehet visszabattyogni a kisbuszunkhoz.
Sok kis lurkó került elő a semmiből, akik túrabotokat árultak és kölcsönöztek. Nem szoktam ilyenekre költeni, de a leleményességüket annyival tudtam honorálni, hogy alig 50 centnyi guatemalai Quetzalért kibéreltem egy furkósbotot, amivel tökéletesen lehet kardozni a hozzánk csapódott kölykökkel. Két idősebb ember a lovát próbálta ránk tukmálni amivel fellehetett volna lovagolni a csúcsra, de őnekik nem volt akkora sikerük, mint a gyerekeknek. 
Több mint egy órányi, nem is olyan könnyű, de annál szebb erdei túrázás után egyszer csak eltűnt az erdő! A gyermekkorom óta várt pillanat ekkor jött el, amikor közel kétezer méteres magasságban szemem elé tárult, hogy mi is van a valóságban a négyszögletű kerekerdőn túl? Ezt a fontos kérdést a felnőttek gyermekkoruk óta görgetik maguk előtt, hátha egyszer arra választ találnak. És, hogy mi van ott?                      
Hamu! Vulkáni hamu. Szürke, vulkáni hamu! Leguggoltam és fél térdre ereszkedtem, majd belemarkoltam. Hagytam, hogy az homokszemszerűen kicsorduljon a tenyerem közül, majd amikor felnéztem megdöbbenve és csodálattal vettem észre, hogy alig pár száz méternyire füstölög a vulkán kürtője, miközben a naplementében is jól látható lávafolyamok forró könnycseppként csordulnak le az oldalán.                           
Lélegzetelállító pillanat volt, amikor tudatosult bennem, hogy felmegyek egy olyan aktív vulkán tetejére, ami nem csak Plinián (vagy más néven Vezúv-) típusú kitörést produkál - ahol gázokat, gőzöket és vulkáni hamuoszlopot ereget, hanem izzó parazsakat és lávabombákat is kilövellő Sztromboli-tipusút, aminek egyik következményeként a magma eléri a Föld felszínét, ahol lávafolyásként nyújt felejthetetlen emléket.
Mindenki átérezte ennek a pillanatnak a nagyságát. Ilyenkor nem csak tudatosúl az emberben, hogy a természetes mennyire csodálatosan lenyűgöző, hanem az is, hogy akármennyire is eltörpülünk ebben a játékszínben, ettől függetlenül képesek vagyunk ezt az erőt meghódítani és megszelídíteni.
Ilyen pillanatok velejárója, amikor a kisördög megjelenik. Szinte egyszerre vetettünk az amerikai sráccal szúrós tekintetet a francia gyerekre: „Komolyan beszéltünk a kocsiban! Mindjárt mész a fortyogó levesbe!” A következő két pillanatban sajnáltam is egy kicsit ezt a gyökeret, de tényleg csak egy kicsit, és tényleg csak két pillanatra, hisz inkább a naplementében rengeteg árnyalatban tündöklő laza szürke vulkáni hamuban el-elsüllyedve nekiindultam a csúcs irányába. Nem volt könnyű, küzdtöttem is rendesen, hogy a láváig feljussak.
A tűz ötven árnyalata
Lehet, hogy a lávamezőhöz közeledve volt a vulkánon 49 féle árnyalat a tűznek, de a teret és a tájat még mindig az 50. árnyalat, a naplemente uralta.                                          
Igazán mázlistának éreztem magam a túra 1,5 órás késésért, mert így abban a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy nem szikrázó napsütésben, hanem naplementekor és az éjszaka beálltával élvezhetem ezt a földöntúli élményt. Érdekes módon így sokkal nagyobb biztonságban lehetett közlekedni a sötétedés közeledtével, hisz szikrázó napsütésben a forró, de nem izzó köveket és folyásokat alig lehet észrevenni, addig most a rengeteg árnyalat térképként mutatja a biztonságos utat. Az utam az óriási, forró és legfőképp félelmetes lávafolyó mellett egy kicsiny biztonságos szigetre vezet, ahol letelepedve előkészíthetem a hangulatos estebédem hozzávalóit. 
Talán 20-25 méternyire voltam a kb. 40+ méter széles lávafolyótól, ami forrósága már kezdett kellemetlenné válni és alig 3-4 méternyire a kiszemelt kis szigetemtől. Ekkor vígan lépkedve az izzó kövek között és a kisebb lávafolyások felett, nem a lábam alá néztem és ezért nem egy forró sziklára léptem, hanem egy láva labdára, ami a pillanat törtrésze alatt egy picit megolvasztotta a cipőmet és szinte úgy csúszott ki a lábam alólam, mintha a jégen estem volna el. 
Mázlimra pont a kiszemelt biztonságos „sziget” mellett történt az eset, így óriási szerencsémre nem történt semmi komolyabb baj, azt leszámítva, hogy a következő másodpercekben egy kis nyuszi nem tudott volna különbül lapulni a fűben, tágra nyílt, ártatlan szemmel a világra, mint ahogy én pislogtam kicsit szégyenkezve, lesütve a szemem a Pacaya csúcsa árnyékában, egy óriási fortyogó lávafolyó mellett, kisebb-nagyobb izzó vulkáni kúpok és vulkáni csatornák által körbevéve, egy kihűlt és kikristályozott kőzet szigeten. 
Itt volt az idő feldobni a hangulatom. Úgyhogy felépítettem az én Michelin-csillagos éttermemet egy aktív vulkán forró lávafolyása mellett és megterítettem secperc alatt. Majd a vékony nyársamra rátűztem a virsliket és az almákat, hogy egy új gasztronómiai csodában részesüljek, amikor igazán forró hot dogot készítek – nem lávakövön, hanem egy 2552 méteres aktív vulkán, pokoli árnyalataiban izzó láváján...

Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom, és szerezzetek nekem egy perc örömöt, azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is