Flag Counter
Bienvenidos a Venezuela
2014. december 30. írta: Hungarian Geographic

Bienvenidos a Venezuela

A repülőgépen történő borozgatás remek ötletnek tűnt egy ideig. Egészen pontosan addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem is szeretem az olasz borokat. Túl savasak nekem, aminek a hatása, hogy nem részeg az ember, csak rosszul van. De hát nézzük a jó oldalát! Örülhetek, hogy egyáltalán még létezik a légitársaság és korlátlan az alkoholfogyasztás a gépen. Amikor megvettem szeptember elején a jegyet és örömömben egyből felmentem a hírportálokra, hogy megnézzem, már címlapon vagyok-e, azonnal le is fagyott a mosoly az arcomról, ahogy minden főcím erről szólt: „Az ALITALIA a csőd szélén”, „Az ALITALIA csődvédelmet kér”, és a legjobb: „Az ALITALIA legkésőbb októberben megszűnik”. Hurrá!

Ezeket a híreket egy időben tették fel azzal, amikor éppen vettem a jegyet… Ehhez képest közel két hónapos paráztatás után az indulásom előtt csak pár nappal nyugodtak meg a kedélyek, amikor bejelentették: a veszély bár még fenn áll,  március 01-ig biztosítva vannak a működés feltételei. A return jegyem március 21.-re szólt… ez azt jelenti, hogy a legrosszabb esetben is kihoznak, de vissza már nem visznek? Hurráááá!!! 

A kacér szempárt, aki üdvözölt, hiába kerestem a gépen, csak a hatvanhoz közelebb eső ötvenes légikísérőkhöz volt szerencsém. Sebaj, tényleg csodát tettek a cég megmentésével, van kerozin a gépben, étel, ital. A többi luxus! Úgyhogy mit puffogjak?  
Nem tudok aludni sem buszon, sem vonaton, sem kocsiban, így egyértelmű, hogy repülőn sem. Pont ezért két könyvet is felvittem, hogy az időmet hasznosan töltsem el, ha már az elmúlt két hónapban nem voltam képes beleolvasni sem az útikönyvembe, sem a spanyol zsebszótáramba.
A cél közelében szembesültem azzal, hogy megszólalni sem tudok spanyolul, de ha meg is tudnék, akkor sem tudnám, hogy hova is akarok menni, mit is kellene kérdeznem, hisz semminek sem olvastam utána. Nagyon fáradt voltam, hisz az elmúlt napokban fordítottan volt arányos az alkoholfogyasztásom az alvással töltött órák számával, így azt találtam ki, hogy - bár semmi jót nem hallottam Caracasról - egy-két estére megpihenek ott, és ezt követően, tiszta fejjel elindulok utam fő célállomásához, a legendás Machu Picchu-hoz. Közel 5 hónap elég kell, hogy legyen az oda-vissza úthoz, hisz Caracasból szólt a jegyem vissza Budapestre. Mint később kiderült Caracast sem tudtam tartani, mert az 5 hónapból 12 lett, Machu Picchut is csak 7 hónappal érkezésem után hódítottam meg.
A tessék-lássék szervezés nagymestereként már csak a spanyol tudásomat kellett felturbóznom a következő pár órában, amíg Caracasba érek. Nem tudom, mit gondolhattam, hogy mégis milyen csoda folytán fogok beszélni spanyolul pár óra múlva, amikor 2,5 hónapos ibizai "nyaralásom" folyamán a Buenos Dias, Tardes, Noches, Hola, Uno, Dos, Tres, Quatro, Señora, Señor, Mañana, Si, Gracias,  szavakat sikerült csak megtanulnom a Vamos a la playa és az Oh Ooh Oh Oooh mondatokkal együtt. Jah, el is felejtettem majdnem! Még egy nagyon fontos szót magamévá tettem ez idő alatt: a Huevo-t, ami tojást jelent, hisz néhány hétig Ibizán reggeliztető főszakács voltam egy négy csillagos szállodában, ahol bár 12 ember dolgozott a felügyeletem alatt, csak két kínai szakácsnak volt elképzelése arról, hogy mit is jelent konyhán dolgozni. Mr Bruce és Mr Lee semmilyen nyelven nem beszélt, de mégis ők voltak, akik megtanítottak a Huevo szóra, mert valami csoda folytán nekik mindig csak tojás kellett, semmi más! Én szereztem nekik tojást minden mennyiségben, ők meg vitték a konyhát helyettem. Reggelente így tök nyugodtan libbentem be a szállodába nap, mint nap a bulikból közvetlenül afterozni.

Világéletemben tetszett a spanyol nyelv, egyszerűen gyönyörű! De kótyagosan a savas bortól egyszerűen fájdalmas volt a tanulásnak színlelt lapozgatás is. Egy kellemes meglepetés is ért, amikor a monitoron feltűnt egy zenei klipben egy kedves idős angol színésznő ismerősöm. Ennek úgy megörültem, hogy a mellettem ülő öreg bácsinak próbáltam elmutogatni illetve a fenti szavakat használva elmondani, hogy ki is ő. Erre több se kellet neki, elkezdte mesélni az életét spanyolul, mire én a következő órákban a Si vagy a Huevo szavak ismételgetése közben bólogattam megértően, miközben izgatottan bámultam az alattunk elterülő, számomra soha meg nem unható óceánt, és a mindent kitöltő kék eget.
 
Caracas környékén, a tengerparton nem pálmafák vannak, hanem óriási kaktuszok. Először arra gondoltam, hogy vagy eltévedtünk, vagy elrabolták a gépet. Mire kiakcióztam magam képzeletben, már le is szálltunk. A gépből kiszállva, pillanatokon belül sikerült minden ismerős arcot elvesztenem, így csak mentem, mentem, kótyagosan amerre a lábam vitt, mígnem eljutottam egy óriási térbe ahol tömegek álltak sorban a hatalmas  Bienvenidos a Venezuela felirat alatt.
Őszintén szólva, olyan rossz állapotban voltam, hogy zombiként beálltam egy párszáz fős sorba, ahol csak néhány perc múlva  kaptam észbe: basszus, lehet, hogy ez az indulási oldal hisz spanyolul a Bienvenidos nagyon hasonlít a francia Bon Voyage-ra és miután mindkettő latin nyelvcsaládból ered, így az értelme is ugyanaz kell, hogy legyen: Jó Utat! Olyan szinten szét voltam csúszva, hogy csak negyedóra várakozás után, léptem ki ebből a sorból és kezdtem el keresni az érkezési oldalt, miután elég erőt vettem magamhoz és kiszótároztam ezt a szót. 
Persze jó helyen voltam én eredetileg is, hisz csak üdvözölnek Venezuelában és nem búcsúztatnak.
Szerencsére a sor megfogyott, így nem kellett sokat állnom. Valószínűleg ha a minimum félórás sort  végigálltam volna, ki is dőlök perceken belül. Ez a séta jót tett. 
Pénzváltás feketén volt a következő feladatom, hisz Hugo Chávez és a világ más gazdasági szakértői is másképp értékelik a venezuelai Új Bolivianót, így Dollárt sokkal jobb árfolyamon lehet váltani feketén, mint bankban. 20 dolcsiért kaptam 80-at a reptéren, miközben a hivatalos árfolyam 46 lett volna.

A városba tartó buszmegállóban egy Indiana Jones maskarába öltözött srác kinézett magának. Ahogy kivettem a szavaiból, azt kérdezhette, hogy: Te egy utazó vagy? Nos az ember először őszintén válaszol a gondolataiban ami nekem ez volt ”egyelőre még csak másnapos vagyok, nos harmadnapos, na jó: negyed vagy akár ötödnapos, szinte nulla alvással, de ha kapok pár napot helyrehozni magam, akkor utazóvá varázslom magam”. Ezt elmutogatni nem volt semmi kedvem, így rávágtam, hogy: igen, utazó vagyok… erre nagyon megörült és izgalomtól csillogó szemmel elkezdett mindenfélét magyarázni nekem, amit én úgy értelmeztem, hogy egyszer ő is utazni akar és sok kalandot átélni.
Persze az is megfordult a fejemben, hogy csak szopat, és alig várja, hogy a haverjaival kirabolhasson, amikor már kiderítette hol szállok le a buszról. Aztán minden gyanakvásom elszállt, sőt még egy kis életenergia is belém költözött, amikor megszólalt a telefonján a film zenéje: tüttürüttűűű-tüttürrűűűűű. Nekem pont ilyen szent őrültre van szükségem!
Elővettem gyorsan a Rough Guide utikönyvemet, áthúztam vastagon egy tollal a caracasi részt és elmutogattam, hogy ő hova menne a helyembe a főváros helyett, ami közel van és jó hely? Vette a lapot és rábökött Puerto Colombiara. 2-3 óra út és már lehet pihizni a Karib-tenger partján. Meggyőzött!
A Gato Negro Metro állomástól elmentünk 0,9 B-ba kerülő metrójeggyel  a La Bandera  autóbusz állomáshoz, ahol elváltak útjaink. Itt 30 B-ért beültem egy iránytaxiba ami Maracayba vitt. Miután tele lett a kocsi, elindultunk. Addig is szépen elolvastam mindent, amit a Henri Pittier Nemzeti Parkról tudni érdemes. Az egyébként másfélórás utat több mint 3 óra alatt tettük meg, valami baleset okozta, feltorolódott dugó miatt. Majdnem este 9 volt mire Maracayba értem. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez a másfél órányi késés mennyi gondot fog okozni.
hgvenezuela.jpg
Már több, mint 24 órája utaztam és persze busz nem járt már, a 30 dolcsit nem fogadták el az út hátralévő részéért a taxisok, hisz már nagyon késő volt, ami veszélyessé is tette az utat. Én sem nagyon erőltettem, mert azt mondták ez a 1,5 órás út Maracaytól Puerto Kolombiáig az egyik legszebb autósút egész Dél-Amerikában, ami busszal 10B iránytaxival 20B-be kerül.
Egyetlen egy szállás volt a lepusztult és veszélyesnek tűnő buszpályaudvar mellett: egy még lepusztultabb és még veszélyesebbnek tűnő „Szerelem Hotel”, ahol nem jöttem rá, hogy az 94 dollár vagy 94 Boliviánó, sem arra, hogy ez az ár egy órára vagy egy éjszakára értendő. Nem akartam sok időt eltölteni ezekkel a rosszarcú emberkékkel, inkább felmálházva visszamentem a buszállomásra.
Forró nyári estén, a felforrósodott, olajos beton okádta a hőt vissza az izzadt arcomba.
Elég nagy - vagy tíz focipálya nagyságú - volt a buszállomás a város szélén. A környező iparterület és gettó területén alig pislogott néhány betört ablakból a fény. Az állomás egyik sarkában piac és bezárt üzletek, a másikban taxisok, a harmadikban egy roncstelep... Kosz, mocsok és szegénység mindenfelé. A buszokon sosem hallott városok nevei, ahova indultak vagy ahonnan érkeztek. Lövésem sem volt, hol vagyok. Az útikönyv egy szót nem írt erről a helyről csak annyit, hogy itt kell átszállni - nappal. Nappal! És nem este 9 után, ami inkább volt már bőven 10 is! 
Egyre több, rossz arcból meredő  gonosz szempár szegeződött  rám és a cuccaimra. Nem lesz ez így jó! A tömeg egyre ritkult, a zsebemben több mint ezer dolcsi, illetve az egész életem a hátamon, miközben a rosszarcúak száma percről percre nőtt körülöttem.
Iszonyatosan fáradt voltam, sokad napos, a fejem zúgott, a gyomrom háborgott. Ilyenkor szoktam rossz döntéseket hozni, ami ebben a helyzetben könnyen végzetes lehetett volna. Nem vagyok egy félős típus, most sem féltem, inkább azt mondanám, hogy szokatlan volt az űzött vad szerepe egy olyan környezetben ahol az erőszak nem unaloműzésre szolgál, hanem a túlélésre.
Én itt csak egy vad vagyok, és körülöttem rengeteg vadász, akiket éhes családjuk vár otthon. Az igazán rémisztő dolog nem is a bűnözők tömegeinek a fenyegetése volt, hanem az, ahogy az egyszerű és tisztességes emberek lemondóan és sajnálkozva néztek rám. Ők mind jobban tudták mi vár rám, ha ők már nem lesznek az utcán.
Már alig volt néhány kifőzde nyitva, azokban is inkább takarítottak, mint főztek. Nagy ritkán, ha jött még busz, azok a taxisoknál álltak meg biztonsági okokból, hogy az utasok egyből taxiba szálljanak, vagy a szeretteik felvegyék őket a biztonságban parkoló kocsijukba. Már a helyiek sem akartak a buszállomás e szegletébe jönni, hisz akár ők is űzött vadakká válhatnak bármelyik pillanatban.
Mielőtt még bezárt volna az utolsó kifőzde és kezdetét vette volna a hajsza, leültem rendelni azt, ami még volt.
Kedves öreg néni szolgát fel segítőkészen. És ha az este folyamán eddig nem féltem, na, akkor végigfutott a hátamon a félsz, amikor kiderült, mekkora baj az, hogy egy szót nem beszélek spanyolul. Ő rámszegezte üreges, mégis jóságos tekintetét, és a szemünk találkozása lehetővé tette, hogy lássam és érezzem mi fog történni velem az estebédem után. Hisz itt eddig is ez volt, és ezután is ez lesz a módi…
Egyszerűen elfogyott az életterem és a levegő körülöttem. Vége! Bevégeztetett! Egyetlen egy pozitív gondolatom az volt, hogy a biztosító fizet a családomnak, akiknek holnaptól nem kell soha többet izgulniuk miattam. Háááát... nem voltam elragadtatva a helyzetemtől, főleg amikor akadozva elkezdett lepörögni az életem előttem…
 
A lábam alatti szemétkupacban megmozdult valami. Én azt gondoltam, hogy patkány, de csak egy sün kotorászott némi élelemért.
Sün… Süüün???... SÜÜÜÜNNN!!! Naná, hogy sün! Mi az, hogy sün? SÜNÖK! Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!
Kisköcsög piti bűnözők ma is éhesek maradtok, mert ma nem leszek a prédátok!
 
A nénit megkérdeztem, hogy ezen a szeméttelepen van e rendőrőrs, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ne lenne. Persze, az eddig nem említett negyedik sarokban van a buszállomáson, ahonnan bejönnek a buszok a főkapun. - De hisz tök sötét van ott! - Mert a bezárt üzletek lányai közül biztos ott van legalább egy - magyarázta. Basszus! Itt fordulnia kell a kockának, ami jelen esetemben a sorsom és a végzetem. És tényleg ott volt egy kis ici-pici épület. Pont befejezték a menetet a szerelmesek így nem is zavartam meg őket, amikor zörgettem az ajtón.
Elmutogattam mit is akarok, mi is a problémám. A rendőr mondta, ha akarok, a cellába lefeküdhetek. De jó! Dél-Amerikában az első estém egyből egy rendőrségi cellába vezet, nem is indulhatna jobban az utam. Yeeesss! Vagyis: Igeeeeeeen! Vagy inkább: Ssssssiiiii!

Persze egyből kijött belőlem a kis borsószem-királylányos mese főhőse, amikor felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam mi is van a cellában, és ott észrevettem a takarón tócsában álló friss szerelem cseppet… mély lélegzetvételt követően behívtam a rendőrt és a takaróra mutattam. Ő pironkodott egyet aztán megegyeztünk, hogy én ott nem alszom, hiába vár rám kint a végzetem, hiába akarok összeesni a fáradtságtól. Ő erre felhozta, hogy ha nem akarok aludni, akkor odahív még egy lányt és majd ő alszik ott, de akkor nekem ki kellene ülni a rendőrségi épület elé, mert, hát ugye a szolgálat, az szolgálat, és ha már ott vagyok, valami papírt kell elkérnem a beérkező buszsofőröktől, akik egész éjjel jönnek kb félóránként.
Nnnna! Ez egyre jobb! A komcsi diktatúrában sünné válok alig pár órával azután, hogy Dél – Amerika földjére léptem… pffff… de végül is miért ne? Hisz egész életemben egyetlen egyszer gondoltam arra, milyen jó rendőrnek lenni, amikor elképzeltem, hogy zorkó arccal megállítom a járművet és még zoralabb arccal, az ujjammal mutatom, hogy tekerje le az ablakot. Ez a pillanat végre eljött az életemben.
 
Amikor kiültem a rendőrség elé szolgálati zseblámpámmal felfegyverkezve, hátizsákomat biztonságban tudva, kaján vigyorral az arcomon a rosszarcú emberek tekintete értetlenkedve világított rám a messzeségből. Ma nem lesz vad elejtve kisköcsögök – pörgettem önfeledten a szolgálati zseblámpám, a szolgálati helyemen, a szolgálati székemen lazán elterülve, vagyis inkább szétfolyva! 

Nem sokára az első busz meg is érkezett, kötelességtudóan megállt előttem, én meg elkezdtem körözni az ujjammal, hogy húzza le az ablakot miközben a zseblámpámmal világítottam össze vissza, de legfőképp a sofőr szemébe.
Ez a pillanat egyfajta kielégülést és kárpótlást nyújtott az elmúlt órák szívásai miatt és egy régi gyermekkori álom megvalósítását egyben.
A felhőtlen öröm nem tartott sokáig, hisz a busznak nem letekerős, hanem elhúzós ablaka volt. Ezt óriási csalódásként éltem meg. Hirtelen felgyülemlett feszültséget úgy vezettem le, hogy a papírral a kezemben körbejártam a buszt és ahol tudtam jó nagyot belerúgtam! Ekkor már a távolból sasoló rosszarcúak tekintetébe egyfajta félelem is vegyült, csak nehogy találkozzanak egyszer egy sötét utcában egy olyan szellemi fogyatékossal, mint én.
Miután az összes busz ablaka elhúzhatós volt, már semmit sem élveztem a sünné válásomban. Magyarországon már késő délelőtt van én meg rendőröst játszok holt fáradtan és kimerülten éjfél után, bőven harminc órás utazást követően.
Nem is tudom hányadik holtponton estem túl, közben a rosszarcú emberek vonásai megenyhültek, emberivé váltak. Egy idő után összeszedtem a bátorságom és egy éjjel nappal nyitva tartó trafikig is elmerészkedtem az állomás közepén ahol szóbaelegyedtem velük, vettem csokit a körülbelül egy tucatnyi „rosszarcúnak”.
Nem volt nekik rossz arcuk, csak éhesek voltak.
hgvenezuela1.jpg

Végre eljött a hajnal, majd  a reggel is, de a buszom még mindig sehol, az iránytaxi sem akart megtelni. A gyomromban már rég nem gyomorsav, hanem a lépem folyt, az izzadságtól és a mocsoktól mindenem ragadt, a nap tűzött, és arra gondoltam, mekkora faszság volt, hogy idejöttem…
Leguggoltam a mocsok közepére a kezembe hajtottam az arcom és nem tudtam, hogy sírnom vagy ordítanom kellene. Akármelyik is történne, azt az összecsuklásom követné. Ekkor fütyült a srác, hogy megtelt a kocsi. Reggel 10… Indulááááss!
Alig 10 perc alatt kiértünk a városból, bömbölt a latin zene a vörös 2107-es kocka Ladában, én meg csak töltődtem az útitársaim mosolyából, a napfényből, a zenéből és egy valóban csodálatos nemzeti park látványából, ahogy a szerpentinen vágtattunk hegynek fel, völgynek le, szakadékok és vízesések között a dzsungelben. Csodálatos! Azt hiszem akkor érkeztem meg Venezuelába!
hgvenezuela2.jpg
Déli 12 előtt értünk egy alig párszáz fős kis halászfaluba a Karib-tenger mellé. Próbáltam, de nem tudtam alkudozni, szállás szempontjából nem is erőltettem. Egy gyönyörű koloniál épületben kivettem egy 3 ágyas szobát (csak az volt tiszta a többire várni kellett volna). Nem akartam várni, csak egy zuhanyt akartam és aludni. A zuhanyzás utáni utolsó emlékem, hogy dőlök az ágyba, de arra már nem emlékszem, hogy megérkezem, mert dőlés közben félúton elaludtam.
hgvenezuela3.jpg
 
Alig 3 óra alvás után, mégis frissen és kipihenten ébredtem. Útban a tengerpart felé nem tudtam ellenállni a kukoricából készült édes palacsintának a chachapasnak, meg a frissen csavart gyümölcslének. Az élet szép!
Amikor megláttam a tengerpartot egyszerűen nem hittem a szememnek. Ma is azt mondom, hogy a világ egyik legszebb és legromantikusabb partja tárult elém. 
hgvenezuela4.jpg
Egy kis hídon kellett átmennem, míg az alig párszáz méter hosszúságú partra vezető egyetlen egy ösvényhez értem, ahol 30-40 méter széles fehér homokm, majd pálmafák és mögötte a dzsungel várt. Ez a csodálatos part egy öbölben van, amit a két végén meredek sziklák zárnak le, ahol a tenger meleg lehelete nyaldosta a talpam.
Rajtam kívül talán 5-6 helyi volt az egész öbölben – ideális hely szembenézni, majd lezárni az otthonról magammal hozott faszságokat és egy tiszta lapon, egy új történetet elkezdeni.
hgvenezuela5.jpg

 

Kedves Olvasóim! Ha tetszett az írásom, akkor a Facebookon is kövessétek és kedveljétek a Hungarian Geographic-ot. 

A bejegyzés trackback címe:

https://hungariangeographic.blog.hu/api/trackback/id/tr247021319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.