Flag Counter
Kondorként lebegni az Andok felett, emberi dolog
2015. január 20. írta: Hungarian Geographic

Kondorként lebegni az Andok felett, emberi dolog

Egy modern, kétszintes éjszakai busszal indultam Maracay-ból Merida-ba, aminek légkondiját a sofőrök a maximum maximumára tekerték fel. Akkor még nem tudtam, de Venezuelában ezt minden buszsofőr eljátssza. Én még ennyire soha, se doha sem fáztam gépjárműn! Nem is készültem fel erre, nyári ruhában, papucsban egyszerűen szétfagytam. Nem hiszem, hogy 8-10 foknál melegebb lett volna, de ahogy a kis levegőztetőnyíláson át rám zúdult szó szerint a hidegzuhany inkább nulla közelinek éreztem. Az utasok és a buszvezetők nem vettek tudomást rólam, így magam kezébe vettem a sorsomat. Feladtam az egyébként meglepően kényelmes ülésemet és beköltöztem a busz slozijába, ahol sikerült kifeszítenem a szellőző ablakot, hogy némi meleg fuvallat harcra kelljen az itt is maximumon működő légkondicionálóval.

hgc1_1.jpg

Ők nem álltak meg, hogy kivehessem a hátizsákomból a melegebb ruháimat én meg elfoglaltam a mellékhelyiséget, amit csak 1-2 óránként engedtem át az utasoknak, megkövetelve a tökéletes tisztaságot használat után. Cicaharc a buszon!

Kora reggel, napfelkelte után közvetlenül állt meg a buszunk először, miután egész éjjel egy percet sem tudtam aludni. Láttam, hogy mindenki elkezd készülődni. “Tíz perc!” volt a válasz, amikor érdeklődtem, hogy mikor érkezünk már meg? Megálltunk és egy család lepattant a buszról, én azokat követtem szorosan menekülve a fagyasztószekrényből. Annyira megörültem a friss meleg levegőnek, hogy mindenről megfeledkezve a nap felé fordulva, széttárt karral töltődtem és melegedtem néhány pillanatig az út mellett. A sofőr is lepattant a buszról is kidobta mellém a nagytáskám a busz gyomrából.

hgk1.JPG

Süti a nap az arcom, a tiszta levegő megtölti a tüdőm, kék az ég, pálmafák, madarak csicseregnek körülöttem és a legjobb: az egész hátteret betölti néhány hóval fedett hegycsúcs. Sosem felejtem el, amikor életemben először megpillantottam az Andok közel 5000 méter magas vonulatait. Udvariasan köszöntöttem és bemutatkoztam neki, hisz terveim szerint hosszú, hosszú hónapokat fogok vele tölteni.

Csodálatos látvány! Ez az emlékezetes pillanat annyira megigézett, hogy csak néhány perc után esett le, hogy az útszélén állok egymagamban a semmi közepén, se buszállomás, se Merida, se semmi! A buszról előttem leszálló családot várta a mellékút lehajtóján egy autó, ők már el is viharzottak. Kiraktak és itt hagytak az út szélén a kis genyók! Én meg túl fáradt voltam, hogy felfogjam mi is történik körülöttem.

Nem volt időm sem kétségbe esni, sem tovább csodálni a tájat, mert egy dzsip dudált rám messziről miközben már húzta is az irányomba a kormányát. Egy idősebb férfi állt meg mellettem, aki német akcentussal kérdezte, hová tartok. Mondom: Meridába. Az milyen messze van még? – kérdeztem vissza.  

- Az itt van!  

- Hol?

- Ott! – mutatott egy pálmaliget felé

- Hol? Az egy pálmaliget!

- Ott! – most azt mutatva, hogy a pálmaliget mögött. - Van ott nekem egy kis hotelem.

- Mennyibe kerül és milyen messze van?

- 10 perc múlva ott leszünk és 10 dollár az ára egy éjszakára.

Fáradt voltam, ennek ellenére alig vártam, hogy megoldódjon végre a rejtély, hol a fenében bujkál előlem Merida városa?

- Indulhatunk! - vágtam rá

A második emelkedőt elhagyva végre elém tárult a város. Hamarosan meg is érkeztünk a szálláshoz. Egy gyors zuhanyt követően még bőven 8 óra előtt ágyba vetettem magam, remélve, hogy a 3 órás gyorstöltő alvás programom megint csodát tesz, csak úgy mint amikor megérkeztem Puerto Colombiába néhány nappal korábban.

Arra ébredtem, hogy valaki matat az egyébként négyágyas szobában. Nini! Egy nyugati turista! De mielőtt önfeledten örültem volna, eldöntöttem a paplan alól kikandikálva: ha még 11 előtt van, akkor hozzávágok valamit, ha 11 után, akkor udvarias leszek.

- Hey!

- Hi!

- Mennyi az idő? – kérdeztem angolul. A csuklójára pillantott és vidáman válaszolt:

- Pontosan 11 óra!

Remek! Erre a verzióra nem is készültem fel. Hmm… Mint kiderült, a 28 éves szőke srác Németországból jött 2 hétre Venezuelába, hogy abból 10 napot itt ezen a környéken legyen, ahol kiélheti az extrém sportok és a természet iránti rajongását. Meglepően felkészült és jó modorú volt, de ami igazán meglepett, hogy a németekről alkotott sztereotípiákkal szemben kifejezetten humoros is volt, még emberi értékeiről is bizonyságot tett. Közös reggelizésünk alkalmával feldobta, hogy lenne-e kedvem elmenni vele „paragliding”-olni délután? Ezt a szót sohasem hallottam, ezért lebetűzte, próbálta elmutogatni, hogy ugrani kell, meg minden, de szerény színészi képessége illetve a 20 dollár körüli ár nekem valami olyasmit sugallt, hogy ez nem lehet más, mint amit az ejtőernyősök vagy katonák csinálnak gyakorlásként: egy 15-20 méteres toronyból leugranak egy drótkötélpályán végig süvítve.

Számomra minden extrém sport többszörösen is extrém, mivel a vidámparkban a legdurvább és legextrémebb élményem, amikor nem hánytam sugárban, az a sárga kiskacsa megülése volt, ami 10 forintért 3 percig bolondítja az örömittas gyermekeket. Amikor azt mondom, hogy a sárga kiskacsán nem hánytam az még nem azt jelenti, hogy nem volt kikerekedve a szemem miközben szó szerint lélegzetemet visszafojtva egyetlen egy dologra gondoltam: mikor lesz már ennek a rémálomnak vége!? Ehhez képest a 15-20 méteres torony is óriási haladás, legrosszabb esetben, ha nem merek ugrani legfeljebb ugyanúgy visszamászok, ahogy felmásztam. Különben is érdekel, hogy néz ki egy ilyen kiképző központ és 20 dollár sem fog gazdagabbá, sem szegényebbé tenni.

Volt 2,5 óránk az indulásig így nyakunkba vettük a várost erre a rövidke időre. Elsősorban a világ leghosszabb és  legnagyobb szintkülönbséget leküzdő hegyi felvonójáról szerettünk volna több információhoz és pontos menetrendhez jutni, ami a tengerszinttől 1640 méterről indul 3 részletben a 12,5 kilométeres útjára, hogy körülbelül 3 órával később megérkezzen a 4765 méteren álló Espejo-csúcshoz (Pico Espejo).

hgc3.JPG

3125 métert emelkedik a technika eme csodája. Vagyis emelkedett, mert két hónappal ott jártam előtt leállították a folyamatos technikai hibák miatt, amiket azóta sem sikerült kiküszöbölni.

hgc10.gif

Különösképpen nem keseredtünk el, hisz ebben a rövid időben még egy dolgot szerettünk volna besűrűsíteni, a Guinness rekordok könyvében is méltán szereplő Heladeria Coromoto fagyizót ami több, mint ezerféle(!) ízesítésű jégkrémet árul. Ilyenek  például a szardínia, sonka és sajt, vodka-narancs, gombás bor, hamburger, majonéz, uborka, rizs, sör, steak, pingvin, jegesmedve, rák, homár, kaviár etc. jégkrémek Az előbbi ízek szokványosnak tűnhetnek a maguk különlegességében is, ha arra gondolunk, hogy lehet kapni olyan fagyit is ami a Titanicot elsüllyesztő jéghegy vagy Miss Venezuela mellében lévő szilikon ízét osztja meg a bátor vállalkozóval.

hgc7.jpg

Merida-t érdemes jobban körülírni, mert fantasztikus adottságai révén európai mértékkel is ki lehet jelenteni, hogy izgalmas és élhető város. Ez még csak az utam eleje, de már azt néztem, mennyibe kerül itt az ingatlan, mit lehetne csinálnom ha itt letelepednék és a legfontosabb: milyen színe van a helyi focicsapatnak?

Ezek a fontos kérdések még sokszor felmerültek bennem utam során. Mindig, amikor ámulatból bámulatba estem és feltettem magamnak a kérdést: miért kellene nekem visszamenni a “nyugati civilizációba”, amikor itt megvan minden, ami a felhőtlen boldogsághoz kell? Sőt! Még annál is több!

Merida városa az Andok venezuelai részének központjában és annak legmagasabb pontja a 5007 méteren (más kalkuláció szerint 4978 ±0.4 méter) fekvő Bolivár-csúcs (Pico Bolívar) alatt közvetlenül, 1630 méterre a tengerszint felett fekszik a Chama folyó völgyében. Ez a völgy 15 kilométer hosszú és 1-3 kilométer széles, így az alig 200,000 lakosú város terjeszkedésének a természet szab határokat.

hgc2.jpg

Geológiailag nagyon érdekes, hogy pontosan a völgy és a város alatt húzódik az a törésvonal, ami elválasztja a dél-amerikai kéreglemezt a karibi kéreglemeztől, ez utóbbin fekszik Kolumbia és Venezuela északi parti sávjának egy része, a két ország többi része pedig geológia értelemben is Dél-Amerikához tartozik.

Egy kis érdekesség a város alapításával kapcsolatban: 1558 október 9.-én Juan Rodríguez Suárez kapitány alapította meg a várost jelenlegi helyétől 30 kilométerre délre, ahol jelenleg Lagunillas városa található. Mégis hogy került akkor 30 kilométerre északra? Új-granadai Alkirálysága (New Kingdom of Granada - a mai Panama, Kolumbia, Venezuela és Ecuador területén fekvő Spanyol gyarmat és kolónia akkori neve) hivatalnokai nem adták meg Suárez kapitánynak a bányászati engedélyt, akinek kisebb gondja is nagyobb volt a szükséges papírok beszerzésénél, hiszen a szomszédos őslakosokkal folyamatosan harcban állt. Állam bácsi már abban a korban is tudta hogyan kell keverni a lapokat, így két évvel később, miután mindkét harcoló fél kimerült az állandó csatározásban Juan de Maldonadot küldték el, hogy a rebellis Suárezt letartóztassa, és a várost újraalapítsa egy másik helyen.

Merida-nak magas fekvése ellenére trópusi éghajlata van, míg Venezuela az inter-trópusi időjárási zónában fekszik. Ennek következtében egész évben minimális a hőmérsékletingadozás, így az itt átlagosnak mondható 25-30 Celsius és a napi átlagos 9 óra napsütés, a Magyarországon mindig várva várt kora nyári időt állandósítja.

A terepjáró időben megérkezett értünk, próbáltam kifaggatni a vezetőinket is, hogy mégis hova megyünk és ott mit fogunk csinálni? Próbálta a sofőr és a túravezető is elmagyarázni, de nem lettem semmivel sem közelebb a helyes válaszhoz lévén, hogy nem értek spanyolul, ők meg az angollal álltak hadilábon. Nagyon informatív (lefordítva, sokat beszélő) túravezetőnk mondta, hogy a repülőtér mellett kell elmennünk de lehet, hogy le lesz zárva az út mert Hugo Chávez aznap érkezett háromnapos látogatására a városba.

A légikikötő felé vezető út végét fegyveres egyenruhások (katonák és rendőrök) zárták le,  de látva, hogy gringók vannak a kocsiban tovább engedtek minket. A repülőtér mellett elhaladva megdöbbenve láttam, hogy rengeteg kis magángép van egymás mellé leparkolva gazdájuk vagyonát és hatalmát szimbolizálva. Legalább két tucat volt belőlük. Valami nem stimmel! Rá is kérdeztem. A srác visszafordult az első ülésből és a szemembe nézett:

- Hugo Chávez három napra jött Merida-ba, de csak egy 2 órás felszólalása van a hivatalos programjában. Ezek a magángépek főleg Kolumbiából, Mexikóból és az Egyesült Államokból érkeztek,  mind különböző kokain bárók gépei! Chávez is az! Chávez nem a Meridia-ban élőkhöz jött, hanem a kokain bárókkal találkozni Merida-ban! Azért van lezárva az út a helyiek elől, hogy azok ne szembesüljenek ezzel az egyértelmű helyzettel.

hgc8.jpg

Merida-t elhagyva egy kis falu mellékutcáján megálltunk, ahol nagy csomagokat dobtunk a terepjárónk tetejére.

A maximum 200 méter hosszú főutca tele volt banánárusokkal, akik semmi mást nem árulták roskadásig megtömött standjukon, csak a kedvenc gyümölcsömet.. Jaj Istenem, de szép látvány! Valahogy így képzelem el a mennyországot: szikrázó napsütésben a focistadionba vezető úton, tökmag és szotyi helyett, több száz méteren banánt áruló vidám emberek…

Bár még mindig nem volt elképzelésem róla, mit is fogunk pontosan csinálni, ettől függetlenül hamar barátivá vált a légkör. Szívesen segítettünk a helyi arcoknak pakolászni, akik aztán megkínáltak a háziak sajátkészítésű chuchuguaza-ból ami nem más, mint cukornádból készült iszonyatosan erős pálinka.

Az alig félórás kitérő után elindultunk a keskeny és meredek szerpentinen hegynek felfelé. Nem igen volt aszfalt az úton csak az első pár kilométeren. Azt követően durva murván és még durvább köveken csúszkált az autónk sokszor annyira közel az út széléhez, a szakadék peremén, hogy csak a több száz méteres mélységet láttam alattunk, de az utat már nem. Nem volt védőkorlát, azon egyszerű oknál fogva, mert olyan keskeny volt ez a szerpentin, hogy annak már nem jutott hely. „El kellett volna hozni az egész üveg chuchuguazát” – gondoltam nem is egyszer.

Minimum 20 perce kapaszkodtunk már felfelé és a mélység kezdett már a kocsiból is szédítővé válni. Egyszerűen annyi tényező okozhatná külön-külön is a vesztünket ezen a veszélyes szakaszon, hogy nem tudtam elkerülni, hogy megforduljon a fejemben, mi lenne ha megcsúsznánk egy picit és a szakadékba zuhannánk?

Egy kicsiny fennsíkra érkeztünk hamarosan, ahonnan szépen be lehetett látni az egész völgyet. A távolban felbukkant Merida, és ha felfelé néztem, akkor már elég közel lehetett látni az Andok hófödte csúcsát. Végül is már az Andokban voltam körülbelül 2500 méteren. Ez volt a Tierra Negra ahonnan már nem vezetett tovább autóút. Senki nem volt ott rajtunk kívül, ezért gondoltam, majd innen gyalogolunk egy keveset. Elkezdtük lepakolni a csomagokat ahonnan ejtőernyő, hevederek és minden más szükséges előkerült. Szépen beöltöztünk. Gondoltam is, milyen profik a srácok. De hol a fenében van a torony ahonnan ugrani fogunk? Elkezdtem izgulni, így beöltözve, hogy fogok felmászni a torony tetejére? És ha meggondolom magam, így hogy fogok lemászni onnan? A srác elkezdte magyarázni, hogy majd hozzám csatolja magát, mert az így biztonságos. 15-20 méterről leugorni összecsatolva? Na, neee srácok, ez így teljesen ovi! A hab a tortán az volt, amikor a szakadéknak tűnő völgy felé intett a srác és mondta, hogy van ott egy kis bokros liget, ha szól, akkor kezdjek el rohanni arra, úgy hogy össze vagyunk csatolva, de meg ne álljak, amíg ő azt nem mondja. Hmmm… remek! A német srác az ő vezetőjével volt elfoglalva, felesleges lett volna beszédbe bonyolódni.

Tudatlanul és persze naivan arra gondoltam, hogy csak gyakoroljuk a földetérést, és csak bukfencezünk egyet a perem mögötti pázsiton. Mindezt csak megpróbáltam kikövetkeztetni, mivel nem láttam arrafelé semmit. A reményeimből táplálkozva nyugtatgattam magam, hogy a szirt mögött csak van valami, mert olyan nem lehet, hogy nincs ott semmi. Egy szót nem értettem az egészből. Teljesen össze voltam zavarodva. Aztán még mielőtt a teljes értetlenség eluralkodott volna rajtam a srác meglökött: Rohanj! Gyorsabban! Rohanj már! Ahogy csak tudsz!

Rohantunk együtt az ismeretlenbe, a szakadék peremén volt egy kis cserjés de megállni már nem lehetett. Vártam, hogy mikor ugorhatok, de azt még jobban, hogy hova.

A vezetőm, a lendület és a súly magával rántott oda ahol hirtelen nem pázsit, hanem 5, 30, majd 900 méteres mélység volt alattunk! Na neee! Beleugrottam a szakadékba! Zuhanunk! Én hülye! A dupla chuchuguaza mindd a fejembe áramlott. Bumm! Bumm!

Szerencsére a következő másodpercben a szél megkésve ugyan, de szerencsésen belekapott az ernyőnkbe és felemelt minket. Jaaham! Tehát akkor nem toronyból ugrunk, hanem siklóernyőzünk. Jó tudni. Jobb későn, mint soha, de azért meglehetősen furcsa és meglepő ezzel szembesülni 900 méteres magasságban mindössze 3 hevederrel összecsatolva egy ismeretlennel…

Ez a nyavalygás csak pár másodpercig tartott, azután két gondolat fészkelődött be a fejembe.

Az első és legfontosabb: REPÜLÖK!!!!

hgc12.jpg

A második - mint, minden normális pasinak ilyen helyzetben - ha most köpnék egyet, az hány másodperc alatt érne le? Ha megtenném, akkor az garantáltan a mögöttem lévő srác arcába menne, ő meg garantáltan kikapcsolna két hevedert a háromból – jobb esetben! Fájó szívvel, de lemondtam erről a fontos tapasztalatról, hogy átadjam magam a repülés élvezetének.

Vannak pillanatok, melyek az ember fizikai határán túllépnek, amiket aztán sosem felejtünk el. Ilyen, amikor a búvár először vesz levegőt a víz alatt, amikor a kislány képes 15 perc alatt elkészülni a szombat esti buliba menet, vagy mint most, amikor az emberiség álmát valósítom meg azzal, hogy szárnyak és gépi erő nélkül uralom az eget.

A siklóernyőzéshez kell lecsapódó és feláramló hideg és meleg levegő, valamint kellő magasság. Itt a Tierra Negra mindennel bőségesen el van látva. Az Andok hideg levegője itt ebben a völgyben találkozik a Karibi térség meleg áramlataival, a 900 méter mély és kb 2 kilométer széles völgy pedig elég teret nyújt az átlagosan 45 perces szárnyaláshoz. A környezet a világ egyik legidillikusabb siklóernyőző helyévé teszi, hisz a völgy trópusi vegetációja fölé terpeszkednek az Andok 5000 méter körüli csúcsai. Ez a hely olyan a siklóernyőzőknek, mint Hawaii a szörfösöknek.

Késő délután van már, az Andok csúcsai mögött lassan búcsúzik tőlünk a nap. Széttárt karral lebegek, mint egy Kondor. Amikor kecsesen felfele csapkodok szárnnyá vált karjaimmal, felemelkedünk és a nap előbukkan, mintha csak napfelkelte lenne. Mikor meg lefele legyezek, ugyanazzal a könnyedséggel, amivel a karmester elnémítja a szimfonikus zenekarát, akkor lejjebb ereszkedünk és lebukik a nap, csakúgy, mintha naplemente lenne… Nem csak az eget, hanem az időt is uralom, hisz a következő félórában több tucatszor lett napfelkelte, majd naplemente, majd megint napfelkelte és így tovább…

hgc6.jpg

A dzsip a völgyben várt már bennünket. Lassan esteledett. Itt elváltak utjaink a két túravezetőtől, akik helyét egy kanadai és egy államokbeli kislány foglalta el, akikkel a német srác egy éjszakai busszal érkezet Caracasból. Mindig is öröm olyan emberekkel találkozni, akikkel az a bizonyos „klikk” az első másodperctől kezdve megvan. Nem csak csinos lányok voltak, hanem csodálatos emberek is - így megvolt minden alapozva ahhoz, hogy kapcsolatunkat különlegessé tegyük. A kocsiban mindenki kalandokat, élményeket akart. Stílusosan elmenve egészen a határig, amit emberi lényünk meghúzott. Sőt! Azon is túl. Ebben a helyzetben teljesen természetes volt, hogy megkérdezzem őket:

- Lenne kedvetek eljönni Los llanos-ba holnap?

- Miért? Mi van ott?

- Ez egy négy napos kalandtúra, ahol Piranjára halászunk, Anakondára vadászunk, kajmánokkal körbevéve csónakázunk.

- Remekül hangzik! Reggel mikor indulnánk pontosan?

- Nyolc?! Kilenc!?

....

(folyt.köv.)

Kedves Olvasóim! Ha tetszett az írásom, akkor a Facebookon is kövessétek és kedveljétek a Hungarian Geographic-ot. 

A bejegyzés trackback címe:

https://hungariangeographic.blog.hu/api/trackback/id/tr807069333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.