A latin-amerikai útam előtt, de még alatta is két dolgot tartottam reálisan elképzelhető veszélyforrásnak, amik negatívan tudnak rám és az utazásomra hatni. Azt, hogy bőrrákot kapok a sok napozástól vagy, hogy elrabolnak a rosszfiúk egy Isten háta mögötti helyen. Kolombia tökéletes választás mindkettőt egyszerre megkísérteni!

Három útitársnőm és én az éjszakai járattal hagytuk el Meridát, hogy kora reggelre Maraciboba érkezzünk. Ezúttal nem szúrtak ki velünk annyira a légkondi fétises buszsofőrök, mint az első alkalommal. Mindenki felvitte az összes meleg cuccát, törölközőt, napozó lepedőt a buszra és abba bugyolálva fagyoskodtunk egész éjjel a maximumra tekert légkondiknak hála. Hiába érkeztünk meg szinte hajnalban, az összes busz már elment Kolombia irányába.

Reggeli közben kitaláltuk, hogy taxit kell bérelnünk. Jóval több, mint 100 kilométer a határ, de alig 4 forintos literenkénti áron a taxi sem szabad, hogy drága legyen.
Korán kiürült a buszállomás, fél tízre már csak mi voltunk ott, még a hiéna taxisok is elmentek. Percről percre egyre melegebb lett. Ez sivatagos rész, egyetlen egy ok, ami miatt itt élnek emberek, az olaj, ami olyan nagy mennyiségben található ezen a vidéken, hogy Venezuelát a világ ötödik legnagyobb olajtermelőjévé teszi.
Nagyon gyorsan cselekednünk kell, különben itt ragadunk és elvesztünk egy napot. Elindultunk gyalogosan a város irányába, amikor egy lerobbant 1970-es Ford megállt mellettünk, kiszállt az öreg sofőr és felajánlotta, hogy elvisz a belvárosba, persze pénzért. Mondtam, hogy megköszönnénk, de nem a belvárosba mennénk, hanem Kolombiába.

Felragyogott a szeme a sok dollár képzeletétől, amit ezért az útért kaphat, majd lemondóan végigmérte a tragacsot. Látszott a szemén, hogy ha hetente legalább kétszer lerobban itt a városon belül, akkor, hogy bírna ki ekkora utat a déli hőségben, a sivatagon át. Egyértelmű volt, hogy rafkós az öreg, nem is sokat teketóriázott, mondott egy nagyot:
- 100 dollár!
Az egyik lány elkezdte keresni a pénzét, hogy a részét kivegye. Gyorsan a vállára tettem a kezem, hogy álljon le. Nem egy tiszteletreméltó öreg bácsival állunk szemben, hanem egy vén zsivánnyal - én jövök!
- Mind a négyünknek, összesen tíz dollár! - mondtam
A vén kujonnak már évek óta nem kerekedhetett ki így a szeme, hosszú másodpercek teltek el, míg sikerült újra egyszerre levegőt vennie és pislognia is.
- Legyen 10 dollár fejenként. – mondta, már a korához illő bölcsességgel
- Legyen 10 dollár fejenként! Indulhatunk? – vágtam rá vidáman
- Indulhatunk! De be kell ugranom az asszonyhoz, hogy nem érek haza ebédre, olcsóbb hazavezetni, mint hazatelefonálni. - Ezen mindannyian jót mosolyogtunk.

A határátkelés nem sok jóval kecsegtetett. Egy lepukkant, bűnös falu települt a határ mindkét oldalára.

Rosszarcú, mindennel seftelő emberek, csirkék, igénytelen kifőzdék, fabódékban pénzváltók, gépfegyveres járőrök, páncélozott katonai járművek, tikkasztó forróság és por mindenhol. Ebben a kaotikus helyzetben 3 lánnyal, spanyolnyelvtudás nélkül potenciális áldozatai lehettünk volna bármikor, még így fényes nappal is a rosszarcú embereknek, de épp úgy a határőrök pénzsóvárságának is.

Amikor kipakoltatták a cuccaim jöttem rá, hogy nem volt jó ötlet az 50 grammos babahintőport a hátizsákomban hagyni, ha már arra készülök, hogy Venezuelából átlépem a határt Kolombia irányába. A hintőpor egyébként az egyik legfontosabb és legjobb barátja az utazónak a trópusokon, csak ne lennének ellenőrzési pontok az országok között. Ugyanazzal a lendülettel hervadt le a mosoly az arcomról, ahogy a határőrtisztnek az felderült, ahogy vidáman mutogatta az egész állomásnak, hogy mit is talált a táskámban. Az ütő megállt bennem! Ennyi volt! Vége!

Aztán elkezdett fennhangon kiselőadást tartani az akkor már körénk sereglett többi katonának, meg a civil bámészkodónak. Az elején arra gondoltam - hisz egyetlenegy egy szót sem értettem, hogy azt ecseteli, hogy ekkora, irdatlan mennyiségű kokain birtoklásáért hányszor fognak megnyúzni, hányszor fognak halálra ítélni és hányszoros életfogytiglanit fogok ezeken felül kapni. A víz már nem vert ki, mert totál kiszáradtam, cserepes lett a szám és csak bambultam ki a fejemből. Remek! A lányok is teljesen kétségbeesetten álltak mozdulatlanul. Ezt jól megcsináltam! Nem hallottam már semmit, csak a tiszt vaskos bajusza alatt állandóan járó száját láttam, biztos mondott is valamit, amúgy miért nevettek volna olyan jóízűen a többiek rajta? De azok nevetését sem hallottam, mert minden elnémult körülöttem.
Egyszer csak arra tértem magamhoz, hogy megrázza a bajuszos a vállam és barátilag ráteszi vaskos mancsát, miközben tovább szórakoztatja a többieket monológjával. Ekkor fordult a kocka, hisz ha rossz fiú lennék, akkor ezt nem csinálná. Próbáltam megérteni a mondanivalóját. Kicsit megnyugodva, de azért még rettentően idegesen, valami ilyesmit vettem ki: „Látjátok! Ez a gringo is tudja, amit már milliószor mondom nektek is: a hintőpor nagyon hasznos a kánikulában. Például ha izzad a zacsi, beporozod és már nem is izzad!” Majd rám nézet és folytatta: ”Nyugalom Fiam! Ki az a hülye, aki Kolombiába kokaint csempészne be? Érezd jól magad nálunk! Üdvözöllek Kolombiában!”…

A buszunkat éppen elértük, és már indultunk is körülbelül 250 kilométerre levő Santa Martába. A kopár, sivatagos tájat pár óra múlva felváltotta a trópusi álom. A Karib-tenger a jobbunkon alig száz méterre tőlünk nyaldosta a pálmafákkal és sziklákkal szegélyezett partot. Míg a baloldalon az Andok kolombiai nyúlványa a Sierra Nevada de Santa Marta teríti be a végtelent, amely hegység a világ legmagasabb tengerpart menti hegyvonulata a maga 5700 méteres csúcsával. Ez szürreálisan bizarr, de mégis csodálatos látványt, legegyszerűbben úgy lehet elképzelni, mintha ha egy óriás feküdne a parton akinek a feje és a teste a távolba vész, a vállát lehet legmesszebb látni, ahogy kinyújtózkodik karjával a tenger irányába, és a part mellett a dzsungellel benőtt ujjai belemarkolnak a tájba.

Késő délutánra, de még tündöklő napsütésben sikerült megérkeznünk a tengerparti Santa Martába. Merida után nem dobtam hátast a látványtól, de érezni lehetett a város történelmiségét és azt a levegőben rezgő bizsergést, amit az Irodalmi Nobel-díjas Gabriel García Márquez élete legjelentősebb művein keresztül megosztott a világgal. Akárhogy is, ez már Kolombia! 

Santa Marta volt a földdarab, ahol a spanyolok 1524-ben először tették a lábukat Kolombiába. Egy évvel később megalapították a várost és a kikötőt, ami így a második legöregebb európaiak által alapított település a kontinensen. A helyi indiánok gazdagságán, arany ékszerein, drágakövein megakadt a gyarmatosítók szeme. A városalapító „legnemesebb” hódító Rodrigo de Bastidas, egy sikeres portyát követően nem volt hajlandó osztozni a gazdag zsákmányon, mert szerette volna abból finanszírozni a még nagyobb és remélhetőleg még sikeresebb következő vállalkozását. Ezt a katonáinak egy mohóbb része nem vette örömmel, így azok egy éjjel álmában megölték.

A XVI. és XVII. század viharos éveiben legalább hússzor támadták meg és fosztották ki a kalózok a várost, ennek következményeként az első európai kézzel épített kőépület a kontinensen, ami védelmet nyújtott ezen támadások alkalmával az itteni vámhivatal volt, ami jelenleg egy fantasztikus arany és kerámia gyűjteménynek, a Museo de Oro-nak ad otthont.

1830-ban Simon Bolivár, aki felszabadította Dél-Amerikai népeit a spanyol uralom alól egy utolsó kísérletet tett, hogy az akkora már széthullott Nagy-Kolumbia kicsinyes vezetőit jobb belátásra térítse és azokat a Dél-amerikai Egyesült Államok megalapítására serkentse. Pár száz katonájával és néhány hűséges tisztjével indult vissza Cartagenából. Bolivár az úton legyengült, testsúlya alig 45 kiló lett, állandóan betegségekkel küzdött ez idő alatt, míg végül december 17.-én 47 évesen, a sors kegyetlen fintoraként a spanyol konzul, Santa Marta melletti cukor ültetvényének a malmában, tüdővészben meghalt. Mielőtt Simon Bolivárt szülővárosában, Caracasban végleg eltemették volna, 12 évig itt, ebben a városban nyugodott a teste, a kontinens legelső katedrálisában. Santa Marta híres halottja után illő megemlékezni híres szülöttjéről a futballista Carlos Valderramaról, akinek cseleire lehet, hogy már nem, de hajára biztos emlékeztek.

Santa Marta városa elvesztette a karibi romantikus idillt a gazdasági és polgári fejlődés következményeként. Ennek ellenére egyre több bel- és külföldi turista fedezi fel a környékén lévő rengeteg és sokszínű turista látványosság végett. A lenyűgöző Tayrona nemzeti park vagy a város melletti Taganga kicsiny bohém stílusú tengerparti faluja, ami a hippik és hátizsákos utazóknak a kolombiai Mekkája, önmagukban megérné az utat. A filmrajongóknak ajánlom Steve McQueen és Dustin Hoffman tökéletes játékát a Franklin J. Schaffner által rendezett és 1973-ban bemutatott A Pillangó (Papillon) című remekben, amiben a Francia Gayanához tartozó Ördög-szigetről egészen eddig a paradicsomi helyig jutott a főhős a büntetőtelepről, egy nagyszerű szökést követően.

De az igazi szenzáció az alig 54 kilométerre fekvő Elveszett Város (Ciudad Perdida), amit csak 1976-ban fedeztek fel. A spanyol gyarmatosítok mohósága elől csak úgy tudták megvédeni a városukat a Kogi indiánok, hogy azt elhagyták és hagyták, hogy évszázadok alatt benője a dzsungel. Sírrablók találtak rá 1975-ben. A hatóságok felfigyeltek a rengeteg aranyra, ami feltűnt a feketepiacon, így jutottak a nyomára.

Sokan mondták, hogy az Elveszett Város misztériuma, Kolombia válasza a peruiak Machu Picchujára. A lányokkal ezért jöttünk ide, hogy erről személyesen is meggyőződjünk egy, egy hetes dzsungeltúra teljesítése által.
(folyt.köv.)

A Hungarian-Geographic a Facebookon is megtalálható