Flag Counter
Az igazán esős, esőerdőben megtalált Elveszett Város II. rész
2015. március 24. írta: Hungarian Geographic

Az igazán esős, esőerdőben megtalált Elveszett Város II. rész

A dzsungel kaland folytódik

Az Elveszett Városban egy kezdetleges fából és bambuszból összetákolt kétszintes menedékház lett a szállásunk ahol zajlott az élet. Az elmúlt napok esőzései miatt körülbelül tízen fennrekedtek, az előző részben említett három orosz, meg egyszerűen kidőlt - hogy gondolhatták komolyan, hogy az egyhetes túrát két nap alatt teljesíthetik? Az oroszokkal nem volt miről beszélgetni a másik két kis csoport sokkal érdekesebb volt. A nagyobb részük Alaszkában élő fiatalok voltak, akik fél évet dolgoznak otthon, fél évet utaznak az idő alatt megspórolt pénzükből. Velük beszélgetve jött elő az, hogy másnap megmártózhatunk az Örök Fiatalság Forrásában illetve az a kérdés is felvetődött, amiről nem beszélgettünk soha a közel két hete tartó közös utazásunk alatt az útitársaimmal: ki, mivel foglalkozik?

hgev2.jpg

Furcsa volt azzal szembesülni, hogy ilyen alapvetőnek tűnő kérdés igazándiból mennyire lényegtelen, ha az ember kilép a napi rutin burkából. Nem számít, ki honnan jött! Egyetlen egy dolog fontos. Ki, merre tart? Mennyi más egyéb, olyan alapvető dolog mellett léptünk túl, aminek a hiánya igazándiból nem csak, hogy fel sem tűnt, de annak jelentéktelensége csak erősítette a felszabadulásunk és függetlenségünk érzését: milyen nap van ma, hányadika? Összenéztünk, de mindannyiunk üres tekintete arról árulkodott, hogy senki nem tudja a helyes választ. Próbáltuk visszavezetni az utolsó olyan napra, amiben biztosak lehettünk, nekem a Caracasba történő érkezés volt az utolsó biztos nap, az kedd volt - közel három hete. Mobiltelefon? Azt mindenki a nagy hátizsákjában tartja hetek óta, hisz úgysem használjuk, mert Venezuelában nem igen van roaming a saját szolgáltatónkkal, akiket meg ismerünk vagy egy lépés, vagy maximum egy percnyi távolságra vannak tőlünk. Kolombiában meg se néztük, hogy van-e szolgáltatás. Minek? Teljesen felesleges azt, meg a töltőt cipelni.

hgev9.JPG

Te, Kedves Olvasó, amikor éppen nem kapsz idegrohamot, mert otthon hagytad vagy csak egyszerűen lemerült a mobiltelefonod, el tudod képzelni, hogy hetekig, hónapokig anélkül létezzél? Nekem is furcsa volt az első időkben, de amikor a zavarodottságot és kellemetlenséget felváltja a nyugalom, ami abból táplálkozik, hogy nem kell izgulni, hogy: fel van-e töltve, elvesztem-e, elhagyom-e, ellopják-e, ha megcsörren miért az hív, akivel nem akarok beszélni, ha nem csörren meg, meg miért nem hív az, akinek várom a hívását? Hisz azért van, azért töltöttem fel, azért vigyázok rá - csupa, csupa, csupa felesleges fejfájás! De már nem nekünk! 

A modern nyugati társadalomnak két alapja, az információáramlás és az állandó időhiány szükséges megléte számunkra nem csak egyre távolabbnak tűnt, hanem egyre értelmezhetetlenebbnek is. Nem hat ránk, mi több - egyre távolabb kerülve tőlük - egyre közelebb kerülünk önmagunkhoz, embertársainkhoz, környezetünkhöz. A Darwini evolúción túllépve, szellemi és spirituális fejlődés korlátlan lehetőségének a kapuján túlléptünk. Még elég közel vagyunk ahhoz térben és időben, ha hátra tekintünk lássuk, mit is hagytunk magunk mögött, ha meg előre nézünk, láthatjuk előttünk a felfedezésre váró végtelen horizontot. 

hgev1.jpg

Meggyőződésem, hogy az utazás a hármas szám körül forog, pörög, indul el és tér vissza önmagába, így ezen hihetetlenül intenzív hármasok hatásai alkalmával mindig változik az utazó, felül- és átértékeli az addig kőbevésettnek hitt örökigazságait. Az utolsó három napom otthon az indulás előtt, a új kontinensre történő megérkezésem első 3 órája Caracasban, az első három napom a tengerparton Puerto Colombiában, most meg a harmadik héthez közelítve megint mocorog bennem ez a spirituális evolúció. Három nap kemény, kihívásokkal teli túrázás után, egy ütött-kopott menedékházban a világ más és más pontjáról véletlenül találkozott emberekkel egy olyan tartalmas, de egyúttal szórakoztató beszélgetésben volt részem, ami igazi minőséget és értelmet ad az utazásnak. Az ilyen élmények azok, amik bebizonyítják, hogy az utazás nem elmenekülés a problémák elől, hanem előremenekülés, előretekintés és előrelátás ahol az ember tanul, tapasztal, fejlődik és erősödik, hogy az elkövetkezendő kihívásoknak nyugodtan és önbizalommal telve álljon elébe. Eddig életemben mindíg csak személyek és a kedvenc csapatom iránt éreztem szerelmet, de most egy huszárvágással átléptem egy határt. Szerelmes lettem mindenbe, és mindenkibe! Szerelmes vagyok!!! Pachamama! Mit tettél velem? hgev3.jpg

A dzsungelben más az időszámítás. A korai vacsorát követően a kártyázásban is hamar kimerültünk, így alig kilenc után lepihent mindenki.

Kora reggel a mi csoportunk kivételével mindenki visszaindult, mi meg egész nap járkáltunk, ámuldoztunk a romok és a teraszok között egymagunkban. Heten voltunk összesen az Elveszett Városban, ami Kolombia válasza a Machu Picchura! Hihetelen! Hahó! Emberek! Hol van a többi túrista??? hgev4.png

Érdekes volt hátrahagyott évszázados őrlőköveket találni a megtisztított platformok mellett, de a legérdekesebb és legmisztikusabb az ember nagyságú sziklákba vésett térképek voltak, amiket még nem fejtett meg senki. Minek a térképei, hova vezetnek? Első ránézésre hangosan rávágtam: El Dorado! Mindenki rám nézett szúrós, de egyben lesajnált tekintettel - ez most rossz poén volt. De! A következő pillanatokban látszódott a szemükben a belső háború, ahogy a józan eszük viaskodik azzal az egyszerű szóval: El Dorado. Ahogy zuhanó repülőgépen sincs ateista úgy az Elveszett Városban sincs olyan ember, akiből ne jönne elő az Indiana Jones ezeknél a sziklákba vésett megfejtetlen térképeknél, amik évszázadok óta őrzik titkukat. Mondanom sem a kell itt leragadtunk egy jó időre, egészen addig, amíg ki nem próbáltunk mindent a titkok megfejtésére, értelmezésére persze kicsivel többet ökörködve... Mindent, amit eddig csak a kalandfilmekben láttunk, most élőben átélhettük. Ezt, és az ezekhez hasonlatos varázslatos pillanatokat szerényen csak "Hollywoodi Pillanatnak" hívom magamban. Azért, mert ezek a váratlanul felbukkanó percek jobbak, mint bármi hasonló amit filmre vettek valaha az Angyalok Városában, vagy bármi, ami valaha is híressé tett bárkit is "arra" a 15 percre...hgev16_1.jpg Kezdjük a díszlettel: az enyém valós, az ővék nem. "Jane" a filmvásznon elérhetetlen, az én filmemben csak egy karnyújtásnyira van. Technikailag a mozik 4D-s termei évtizedekkel levannak maradva az én mozim minden érzékszervemre ható valóságot, valóságnak bemutató valóságával szemben. Ott a "rejtély" kitalált, nálam nem, miközben ők csak a "hollywoodi álmot" hajszolják, nekem meg, most ez a valóság! Az ő filmjükben a főszereplő egy nagyon híres celeb, az enyémben viszont - én...

hgev5.jpg

Dél körül néhány tucat hard core túrázó is felért az Elveszett Városhoz - talpig fegyverben. Megérkezett a kolombiai hadsereg. hgev11.jpgEzért, bár csak délutánra terveztük az ebéd utánra, hogy megmártózunk az Örök Fiatalság Forrásában, jobbnak láttuk, ha azonnal odamegyünk, mielőtt a katonák első sikeres hódításukként elfoglalják azt. Annyira jól esett az önfeledt lubickolás, hogy délután is visszamentünk, igaz ekkor már a katonák is ott voltak, de nem annyian, mint gondoltuk. hgev6.jpgDélután csak egy unalmas és magának való kisebb túristacsoport jött fel szétázva és kimerülve. Leszakadt az ég, késő délutántól hajnalig esett. Ha nem állt volna el, akkor fennragadtunk volna, mert a folyók ilyenkor megáradnak és iszonyatos sodrásuk megakadályozza az átkelést. hgev7.jpgAz 5. napon egy nap alatt kellett azt az utat megtennünk, amit előtte két nap alatt szenvedtünk végig. Ahogy leértünk a folyóhoz szinte egyből szembesültünk azzal, hogy az a átkelő amit eddig használtunk túl veszélyes. A megáradt folyó miatt egy olyan régi ösvényt kellett használnunk, amit már elkezdett benőni a dzsungel, így előkerültek a macheték, azokkal ritkítva a liánokat és egyéb kúszónövényeket. Ezen a napon kilencszer kellett átkelni a folyón. Az első három átkelésnél mindenhol legalább kétszer módosítani kellett az eredeti átkelési pontot a magas folyószint miatt. Ha nem lett volna velünk tapasztalt túravezető, akkor semmi esélyünk sem lett volna eljutni a táborunkig. Félúton voltunk, amikor újra elkezdett zuhogni az eső. A tegnap óta áradó folyó hiába kezdett el apadni már itt is volt az utánpótlás. A vezetőnk magabiztosan mutatta az irányt, de egyre kimerültebben, mert minden átkelésnél először a feje felé tartva a hátizsákjainkat, egyenként vitte át azokat a túlpartra, mielőtt mi is átkeltünk volna - hol csatárláncban egymás kezét fogva, hol liánokból tekert kötelet markolva. Nagyon lassan ment egy-egy átkelés, hisz az egyébként alig térdig érő folyó most nekem a derekam felé ért, volt olyan kislány, akinek majdnem melléig és emellett a sodrási is iszonyatosan sebes volt. Minden egyes lépésnél nem csak haladnunk kellett, hanem a lábunkat kitámasztani olyan kőbe, ami nem csak megtart, hanem elég stabil ahhoz, hogy elrugaszkodjunk tőle. Persze nem lehetett tisztán látni a meder alját. hgev10.jpgA sokadik átkelésnél nem csak kötél, az addigi tapasztalat, hanem a csatárlánc is kevésnek bizonyult: az előttem haladó kislány, a parttól nem messze a folyómeder köveire rárakódott moszaton megcsúszott, az előtte haladó társa kezébe nem tudott megkapaszkodni és a sodrás magával ragadta. Szerencsére megtudtam tartani a kezét, de miután nem találtam olyan követ, amin stabilan meg tudtam volna állni, csak idő kérdése volt, mikor húz magával az útitársam. Alig pár méterre a parttól, derékig érő vízben azért kellett küzdeni, nehogy elragadjon bennünket a folyó, hogy azután kénye kedve szerint vágjon oda és bukfenceztessen a sziklákhoz. Szerencsére az a lány, akinek a kezéből kicsúszott az útitársunk hamar, a másodperc törtrésze alatt észrevette, hogy nem tudok stabilan állni és hátralépve az alkaromat megtartotta, amivel a kislányt tartottam, míg a mögöttem lévő srác a balvállamon átnyúlva a nyakamnál belekapaszkodott a jobb vállamba és úgy tartott meg, ők ketten lettek azok, akik segítségével stabilizálni tudtam a helyzetem és visszahúzni a lányt a biztonságosabb folyómederig. hgev12.jpgA folyó ezen a szakaszon éles kanyart vett, ahol egy hatalmas part menti szikla, ami félig a folyóban, félig a parton állt körülbelül 100 négyzetméteres kis részen egy kis zárt, mély de biztonságos öblöcskét hozott létre. Az elmúlt másodpercek izgalmától senki nem tudott megszólalni, szakadt az eső, alig vagyunk a félúton, még több ilyen, tán még veszélyesebb átkelés vár ránk, mindenki le volt lombozódva. Remek pillanat átlendülni a holtponton! Nekiszaladtam, majd belevetettem magam a „medencébe”. Alig jöttem fel a felszínre, már mindenki beugrott a vízbe, kivéve a remek túravezetőnk, aki büszkén nézte, ahogy virgonckódunk önfeledt gyerekekként a folyóban. Jó ideig játszottunk és lubickoltunk a vízben, míg partra másztunk kimerülve, ahol egyből megelégedve el is dőltünk, annál is inkább, mert Pachamama megjutalmazta eddigi bátorságunk és kiállásunk: kisütött a nap! hgev13.jpgInnentől kezdve, ragyogó napsütés aranyozta be az utunkat, aminek utolsó óráiban egy másik ösvényről érkező néhány tucat katonával együtt bandukoltunk lefele az ösvényen. Még túrázóknak is fegyelmezetlennek tűnhettünk, nem hogy katonának annyira szétszóródtunk. Persze mindegyikünk elkérte a kézifegyverét legalább egy katonától így lettünk Indiana Jonesból, Rambók. Az egyik utolsó átkelési ponton a folyónál elkértük megint a katonáktól a fegyvereket, azokat két kézzel a fejünk fölé tartva a szemünkig, orrunkig lemerültünk a vízbe és úgy kommandóztunk át az immáron megszelidült folyón, mintha egy különleges bevetésben vettünk volna részt a trópusi dzsungelben.
A táborba érve tudatosult bennünk az, hogy a mai napon igazából két napot tettünk meg és ennek ellenére sem találkoztunk más csoporttal, akik az Elveszett Városhoz tartanának. A házban, ahol első éjjel is megszálltunk azt mondták, hogy valószínűleg a heves esőzések miatt nem indultak csoportok, amire nagyon ritkán volt eddig példa.
Másnap folytatva az utunk Mamey falujáig - ahol a terepjárónak kellett volna ránk várni - kiderült, hogy hiába van jcsodálatos idő, ezen a napon már nem érünk vissza Santa Martába, mert az eső elmosta az utat, így a dzsip nem tud feljönni, nekünk meg már túl késő lemenni azon. hgev14.jpgEz a piciny település csak a turisták étkeztetésére van berendezkedve egyetlen egy kicsiny vendéglőjével, aminek az egyik sarkában áll a falu egyetlen egy boltocskája - ami igazándiból csak egy pult, nem pedig azok elszállásolására. Így az iskolát kinyitották nekünk éjszakára így újra vissztértünk az iskolapadokba.
Kalandunk hetedik napjának reggelén mindenki örömmel bedobott a közösbe fejenként 20-20 dolcsit a fantasztikus idegenvezetőnknek, igazán megérdemelte, hisz tapasztalata nélkül rémálommá vált volna ez a túra. Az út az esős évszak legvégén annyira felázott, hogy egy nagyon veszélyes szakaszon nem bírta tovább és egyszerűen a szakadékba omlott vagy húszméternyi szakaszon, amin gyalog is alig tudtunk átjutni.
A dzsip már várt minket az országútnál, hamar visszaértünk a városba, ahonnan, ahogy tudtunk továbbálltunk a szomszédos Tagangába, ott megebédeltünk, napoztunk a tenger partján, ahol óriási meglepetésünkre az Elveszett Városnál megismert alaszkai barátainkkal újra összefutottunk. Ők mindenkinek a maguk amerikai vagányságával elújságolták, mekkora hősök vagyunk, hogy az ítéletidő ellenére megcsináltuk ezt az iszonyatosan kalandos túrát. Ezt követően két éjszakára belevetettük magunkat Kolombia legmocskosabb, hippi, bohém és hátizsákos éjszakai életébe. hgev15.jpgMielőtt folytattuk volna mind a hatan az utunk, valami csoda folytán sikerült még eljutnunk egy olyan partszakaszra, ami állítólag még a Tayrona Nemzeti Parknál is szebb. Nagyon szép, nagyon jó, de a venezuelai Puerto Colombiánál nem jobb, de nem is rosszabb - egyszerűen csak másabb. hgev16.jpgRengeteg kalanddal és még több élménnyel gazdagabban szálltunk buszra, hogy alig 4-5 órás út és két véres kalandfilm megtekintése után megérkezzünk Dél-Amerika egyik legcsodálatosabb, legtörténelibb, legváltozatosabb városába a szintén a Karib-tenger partján fekvő Cartagénába. hgev17.jpgItt a következő napokban meg kellett válaszolnom egy óriási dilemmámat: az új barátaimmal maradok, és körülbelül 2,5 hónap múlva közösen meghódítjuk mindannyiunk álmát a Machu Picchut, vagy elválok tőlük és teszek egy pár hetes kitérőt Közép-Amerika irányába, mielőtt újra visszatérek az amerikai kontinens déli szegletébe…

(folyt.köv.)

Jövő kedden folytatódik Latin-Amerika felfedezése, olvastad már az előző részeket?


Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom, és szerezzetek nekem egy perc örömöt azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is

A bejegyzés trackback címe:

https://hungariangeographic.blog.hu/api/trackback/id/tr57290227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.