Flag Counter
Panamericana
2015. április 20. írta: Hungarian Geographic

Panamericana

A 47.958 kilométer hosszú, Alaszkától Tűzföldig tartó legendás útnak közép-amerikai szakaszát szinte lehetetlen kikerülni, ha valaki minél gyorsabban, de annál látványosabb módon akar eljutni a kívánt céljához. Ebből a Panama-csatorna és a mexikói Nuevo Laredo közti, közép-amerikai 5470 kilométeres szakasza az Interamericana, aminek a mexikói 1600 mérföldnyi része kivételével, az Egyesült Államok segítségével épült. Abból a célból, hogy az általuk üzemeltetett Panama-csatorna, és a két óceánt összekötő 76,6 kilométer nyomvonalú Panama-csatorna Vasúttársaság részére szárazföldi összeköttetést is biztosítsanak az „anyaországgal”.

Panamaváros buszpályaudvaráról délelőtt 10 órakor induló buszom hamar kikeveredett a csúcsforgalomból és az 1962-ben átadott, 1100 méter hosszú Amerikaiak hídján (Puente de las Americas) átkelve a legendás csatorna felett célba vettük Costa Ricát, ahol előreláthatólag hajnali kettőkor egy órás szünetet tartva folytatjuk az utunkat Mexikóváros irányába.

A Panama-csatorna felett átívelő hídról, így búcsúzott tőlem Panamaváros.

Az egyik legkomolyabb észérvem amivel magamat nyugtatgattam néhány óra elteltével a buszon, hogy miért választottam ezt az önsanyargató végtelen buszozást: mert így legalább garantáltan tisztázni tudom, hogy Panama és Mexikó között található kicsiny államok, hol is helyezkednek el pontosan. Szégyen, nem szégyen egy vaktérképen nem igen tudtam volna pontosan rámutatni, hogy ezen országok hol is találhatók.
Az út menti változatos táj teljesen rendben volt, ahol hegyek, vulkánok, erdők mellett, kisebb-nagyobb folyókon keltünk át.

A buszunknak bírnia kell a gyűrődést, és bírta is!

Számomra kész gyötrelem a buszozás. Egyszerűen nem tudok pihenni, aludni meg végkép nem megy, így órák alatt elfogy a lelkesedésem. Ezzel párhuzamosan a legidiótább pozitúrákban próbálok kényelembe helyezkedni. Ha éppen nem az ablakra voltam ragadva, hogy ámuldozzak a tájban, akkor a fejemet az előttem lévő székre hajtottam, és úgy kárhoztam magamat az egyre elviselhetetlenebbé váló kényelmetlenségemen, hogy lehettem ilyen hülye? Miért nem vettem repülőjegyet? Aztán megint lelkes lettem, ahogy az ablakomon keresztül visszaintegetett Közép-Amerika.
Menetrendszerűen rácsuklottam fejemmel a székre, és korholtam magam újra és újra a a naivságom miatt, hogy: bírni fogom a buszozást. Már vagy ötödszörre ismétlődött meg ez az egész, amikor rájöttem, ha ráborulok az előttem lévő székére és az ablak fele fordítom a fejem egy időben, akkor viszonylagos kényelemben tudom élvezni a látványt és zsörtölődni saját magammal. Körülbelül ez kattogott a fejemben: ”Fúúúúú. De jól néz ki az a pálmaliget. Aztaaa! Az egy vulkán lenne mögötte? Milyen jól néz ki így együtt. ÉNHÜLYEMIÉRTNEMVETTEMREPÜLŐJEGYET!?!...” Több mint egy órája szórakoztattam magam ebben a kitekert állapotban mozdulatlanul, amikor a szomszéd megbökött: „Hé, Amigo! Meghaltál?”                    

Innen vulkánnak tűnik. Te is annak látod?

Panamából a Costa Ricába a határátkelés iszonyatosan vontatottan ment. Annyi érdekessége volt, hogy a pecsét mellé kaptam egy matricát is útlevelembe, de nem beragasztva, hanem csak úgy, a lapok közé elrejtve. El sem tudom képzelni a mai napig sem, hogy annak mi értelme volt, azon kívül, hogy izgulhattam annak elvesztése miatt, hiszen heteken belül szeretnék visszatérni Panamába. A meglepően hosszú procedúrának annyi pozitív eredménye volt, hogy más buszokon utazó gringókkal sikerült beszélnem, akik rengetek jó tanácsot adtak és még remekebb úti célokat ajánlottak.
A San Joséba - Costa Rica fővárosba érve, annak csak a külső negyedében lévő buszállomáson álltunk meg egy jó órára, hogy ott a közvetlen Costa Rica – Mexikó járatra szálljunk át.
A nicaraguai határhoz délelőtt értünk, ahol megváltás volt kinyújtóznom a friss levegőn. Furcsa és kétséget ébresztő volt, amikor 8 dollár határátlépési illetéket kértek a buszon. De miután mindenki betette a pénzt az útlevelébe és úgy adta oda a sofőrnek, így én is azt tettem.
Ugyan ez zajlott le kora délután, a nicaraguai-hondurasi határon, majd kora este a hondurasi – El-salvador-i részen.            
El Salvador, valami oknál fogva sosem érintett meg. Azon is elgondolkodtam, hogy ez lehet az egyetlen egy ország, amit visszafele egyszerűen átugrok. De miután másfél nap buszozás után sem találtam olyan új pózt amitől ne szenvedtem volna, eldöntöttem, hogy San Salvadorban, a fővárosában leszállok, pihenek egy napot, kicsit körbenézek, majd másnap folytatom az utam. Elviekben a Panama City-Mexico City buszjegy erre lehetőséget adott, de ha nem adott volna, akkor is leszálltam volna. Eddig bírtam az önsanyargatást és nem tovább!
Hajnali kettőkor értünk a fővárosba. Naivan és fáradtan azt gondoltam, hogy itt csak egy megálló van, persze egyből leszálltam arra gondolva, hogy csak az lehet a buszállomás. Természetesen benéztem. Nagyokat pislogva a veszélyes éjszakában, hamar rájöttem, hogy rossz helyen vagyok, mert a következő megállóban kellett volna leszállnom - ez csak egy veszélyesnek tűnő külváros. Taxit kell fognom mielőbb és találni egy szállást a buszállomáshoz közel. Elég sokat tébláboltam, közel 20 percet, mire jött egy taxi, amit sikerült is leintenem. A gyenge lábakon álló spanyol tudásomnak, vagyis nem tudásomnak hála pár percig fogtam a fejem a kocsiban, mert azt hittem, hogy 80 dolcsit kell az alig 10 perces fuvarért fizetnem, de szerencsére csak 8 lett a számla vége a buszpályaudvarig. Mondanom sem kell, hogy a buszom pont akkor hajtott tovább amikor odaértünk, amit egyáltalán nem sajnáltam.
Az buszállomás és annak a szállása egy erődítményre hasonlított, 4-5 méter magas fal tetején, az elektromos vezetékben halálos nagyfeszültség keringett, miközben a börtönkapura emlékeztető vasajtót egy puskával és pisztollyal felfegyverkezett őr vigyázta. Valami csoda folytán sikerült megértetnem, hogy nem hajnalban, hanem csak másnap szeretném folytatni az utam, úgyhogy két éjszakára foglaltam szállást, hiába leszek csak alig több mint 24 órát San Salvadorban.                                                   
A korai ébresztő ellenére, frissen láttam neki megszervezni a napi programom. A Rough Guide útikönyvem fényképes kedvcsinálójából nem ment ki a fejemből az a rész ami ajánlotta, hogy ha már itt van az ember, vesszen el Közép-Amerika legnagyobb, legmodernebb bevásárlóközpontjában. A fényképen a tiszta kék ég előtt, ragyogó napsütésben egy gyönyörű vörös árnyalatú modern épületrészt illesztettek. Örömmel vettem észre, hogy az a szállásomtól alig 5-6 kilométernyire van légvonalban, ami mellett útba ejthető a régi városrész, és a régi nemzeti stadion is.
Nagyon fontos, hogy sötétedés előtt visszatérjek, mert finoman szólva sem egy bizalomgerjesztő helyen van a szállásom. Hajnalban, amikor megtettem azt a pár méteres távolságot a taxitól a kapuig, csillogó és gonosz tekintetek pásztáztak az utca sötét sarkaiból. Úgyhogy a sorssal nem akartam ujjat húzni.

Ha őszinte akarok lenni, reggel sem volt jobb a biztonságérzetem. A szomszédos piac minden mocska elárasztotta a környező utcákat, ahol lerobbant házak sorakoztak, amik odavonzották a nincstelenek tömegeit, akik ebben a kilátástalan helyzetben könnyen a bűn útjára léphetnek.
Gyorsan átgondoltam, hogy érdemes-e kockáztatnom. És úgy döntöttem, hogy belevágok a körülbelül 20-25 kilométeres távolságnak, amit sétálva szeretnék megtenni. Viszont 11 órán belül vissza kell érnem, különben nagy valószínűség szerint bajba kerülök ha az est leszáll erre a környékre.
A szállásom elhagyva a mocskot követve hamar megtaláltam a piacot, ami mindig remek keresztmetszete egy adott városnak. Meglepetésemre, nagysága ellenére elég rendezetnek, mégis izgalmasnak tűnt. Innen a régi városrészt jártam be, és vesztem el a kis utcákon fel-alá járkálva.


Abszolúte semmilyen nem volt a város. Mondhatni "hozta a kötelezőt". Néhány évtizedes épületek mindenfele, amik jellegtelenségük ellenére is kellemes hangulatot árasztottak, ezért nagyon jól éreztem magam az utcákon csatagólva.

Catedral Metropolitana Basílica de San Salvador. A Szent Megváltó Bazilikája, ahol az érsek él.  

Körülbelül 38 fok volt, kék ég, szikrázó napsütés ami csak a tengerparton elviselhető, egy városban inkább nyomasztó, mint örvendetes. Ezért amikor csak tudtam, akkor a kicsiny parkok valamelyikében jó volt egy-egy fagyit elnyalva megpihennem szinte minden órában. Egyfajta pozitív vibrálást éreztem az egész városban, amivel Meridában találkoztam először Latin-amerikában. Egy temető mellett elhaladva nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy összeszedjem-e a bátorságom és bemenjek-e körbenézni, hogy bánnak ezek az egyre szimpatikusabb emberek a halottaikkal - hisz ezen a helyen még a piacnál is jobb, mégis szinte mindent megmutató szeletet kapunk a meglátogatott városból.                                         

Egy ilyen hangulatos temetőben az élők is - nem csak a holtak - nyugalomra lelnek

A sok kis girbe-gurba utcán sétálgatva lassabban haladtam, mint terveztem és alig voltam a félúton a célom irányában, amikor rátaláltam a Jorge „Varázslatos(Mágico)” González Stadionra koradélután. Nyugodtan körbejártam Közép-Amerikai egykor legnagyobb stadionját, mert tudtam, hogy itt ér véget az a félkör, ahonnan már egyenesen a modern negyedbe jutok.
Ahogy egyre közeledtem a célomhoz, annál unalmasabbá vált az időközben egy betonkockává átalakult város. Itt már nem voltak parkok, csak beton mindenhol, óriási felüljárók, széles sugárutak, amiből áramlott a forróság. Bemenekültem ezért egy félórára netezni egy kicsiny internetkávézónak a hűsébe. 

Ezután már hamar megtaláltam azt a modern bevásárló komplexumot ahova indultam. Egy kis Amerikába érkeztem, ahol a széles árukínálat és a magas színvonal vonzotta az elhízott gazdagokat. Elég sűrűn voltak nyilvános mérlegek mindenfele, úgyhogy fel is pattantam egyre hogy megnézzem a nyáron elért gusztustalan 125 kilómból mi maradt fél év elteltével. Először nem akartam hinni a szememnek, úgyhogy egy másikra is ráálltam. Ami ugyanazt mutatta: fél év alatt 25 kilót fogytam. Kerek száz kilósan, a nap folyamán már negyedik fagyimat stílusosan négygombócosra kértem ezt megünnepelendő.
Lehet, hogy Panamaváros is tudta volna ezt a kellemes visszazökkenést nyújtani a nyugati civilizációba, mint ez a hely, de a tengeribetegségem megakadályozta ott, hogy akár egy rövid időre is visszataláljak a régi énembe, ami itt, így az utam ötödik hetében kimondottan jól esett. Miközben a pláza egy kis nyílt terén, egy pálmafa árnyékában nyalogattam a finomságot, arra gondoltam, hogy álljunk csak meg egy pillanatra! Ha ugyanilyen tempóban haladok, és félévente 25 kilót leadok, akkor pontosan két év múlva egyszerűen, szó szerint elfogyok! Semmivé válok! Megszűnök létezni! Eltűnök a Föld felszínéről! Ezt a tragédiát megelőzendő visszamentem a fagyishoz, hogy kinézzem, a következő kőrben milyen nyalánksággal lepem meg majd magam.
Késő délután kifáradva a sok sétálástól és a hőségtől azt találtam ki, hogy pihenésképpen megnézek egy filmet a moziban mielőtt visszaindulok a szállásomra. Kicsit furán éreztem magam, mert tudtam, akkor nem tudom tartani azt a biztonságos 11 órás időkeretet, amit meghatároztam magamnak még reggel. De abban a helyzetben nem tűnt veszélyesnek alig egyórányi késés. Különben is, időközben rengeteg pozitív élménnyel lettem gazdagabb ebben a városban. Ez a véleményem gyökeresen megváltozott mikor vége lett a filmnek. Kezdett sötétedni, az emberek kicserélődtek, a tisztes gazdagokat és családjukat, a rosszarcú gengszterek és pitiáner bűnözők tömegei cserélték fel a modern bevásárlóközpontban. Ideje indulnom, itt már nincs semmi keresnivalóm!
Miután nem volt pontos térképem erről a városrésznek mondható modern telepről, és az azt körbevevő és szegélyező utakról, felüljárokról - így azok kacskaringóságában alig találtam fel magam. De csak sikerült fél óra alatt megtennem azt a szakaszt, ahonnan már csak egyenesen kellett mennem egy nagyobb út mentén a szállásom irányába. A kétszer kétsávos úton nem volt semmilyen tömegközlekedés, ahol az út ugyan ki volt világítva, viszont abból a fényből az egyébként széles járdára szinte semmi nem jutott. Sötét és ijesztő kapualjakban még ijesztőbb transzvesztiták kínálták bájaikat. Ahol a kurvák is fiúk, onnan jobb gyorsan továbbállni. A Józsefvárosnál is sokkal lepukkantabb részen öt kilométert kellett megtennem, amit először egy kellemes kis esti sétának gondoltam, de hamar be kellett látnom, hogy ez csak egy hiú ábránd volt. Hamarosan úgy döntöttem, hogy inkább a kivilágított úton haladok a forgalommal szemben - mint a járdán. Ekkorra, szinte szó szerint kezdtem paranoiássá válni minden kihalt utcasaroktól, nyitott ablaktól, amikből sosem szűrődött ki semmilyen fény. Folyamatosan tekintettem körbe és körbe. Sőt! Még egy nagyobb kővel is felfegyverkeztem miközben battyogtam a forgalomban szemben az úton. Félúton járhattam, amikor egy benzinkúthoz értem, aminek kétszintes őrtornyában(!) automata fegyverrel rendelkező biztonságiőr pásztázta a terepet. Az igen! Ez egyre jobb lesz! Egy flakon hidegvíz és a töltőállomás benzintől büdös, de legalább az őrtorony által nyújtott biztonságos gőzében elnyalt újabb csodálatos jégkrém felvértezett egy kis extra energiával, ami az egyre fokozódó kétségbeesésemet is így sikeresen elódázta.

Szerencsére párszáz méterrel később újra biztonságban éreztem magam, mert a régi hangulatos városrészben még zajlott az élet - itt már nem bántam, hogy a tervezett 11 órás városlátogatásomból 13,5 lett. Késő este értem vissza a szállásomra egy nagyon hosszú, izgalmas, de egyúttal tartalmas nap után.
A buszterminál a szállásom udvarán volt, amiben a legjobb az, hogy nem kellett félnem, hogy elalszok, elkések, mert az ébresztő is járt a szobához.
A hajnali ötös induláshoz, kértem egy 4.40-es ébresztést. Az indulás előtt még egy villámreggelire is futotta az időmből, ami elfogyasztása közben nagy örömmel fogadtam, hogy ezen a buszon már két másik gringó is utazni fog velem.
Elbizonytalanodtam egy kicsit, hogy kell-e nekem a sok szenvedés a buszon, hisz még egy ilyen 41 órás utat, amin mindössze 1663 kilométert tettünk meg, nem bírnék ki ép ésszel. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy majd meglátom, amikor már a buszon utazok hogy mi legyen, hogyan tovább? Ezért a biztonság kedvéért a felszállás előtt az útikönyvemben a buszjegyemet jól láthatóan becsúsztattam Guatemalához...

(folyt.köv.)

Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom, és szerezzetek nekem egy perc örömöt, azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is

A bejegyzés trackback címe:

https://hungariangeographic.blog.hu/api/trackback/id/tr387381178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Killary Fucking Clingon 2015.04.22. 17:29:35

hello kolléga :) welcome to the suck..