Flag Counter
Az élet apró örömei
2015. április 27. írta: Hungarian Geographic

Az élet apró örömei

El Salvadorból hamar átjutottam Guatemalába, ahol a határon minden rendben és gördülékenyen ment. A guatemalai oldalon már kora reggel, szikrázó napsütés és forróság fogadott. A buszunk hamarosan megállt egy útszéli benzinkútnál, ahol megreggelizhettünk. Érdekes módon az üzlet ketté volt választva. Az egyik oldalon egy lepattant vendéglőszerűséget üzemeltettek és préselték be oda a buszokról leszálló utasok tömegeit, míg az épület másik felében egy hangulatos kis fagyizó volt kialakítva, ahol több tucat különböző ízesítésű, színes, íncsiklandozó fagyira rajtam kívül csak néhányan voltak kíváncsiak. Visszafogottan csak két gombóccal kértem, de óriási meglepetésemre egy eperrel, habbal, csokival nyakon öntött műalkotást hozott az asztalomhoz a felszolgáló. És az íze! Ahhh! Csodálatos! Még két kört kértem reggeli gyanánt illetve azért, hogy egyre messzebbre és mélyebbre merüljek a fagyizás újonnan nyitott, eddig elrejtett dimenziójában. 

A jég ötven árnyalata

Guatemala City előtt megálltunk megint egy pihenőnél, ahol kicsit félve néztem körül, hátha csak egyedi csoda volt a fagyis élményem néhány órával korábban. De nem! Itt is volt fagyizó, rengeteg pompás ízzel. Újabb gasztronómiai orgazmus után megfogalmaztam első tényszerű állításomat ezzel az új országgal kapcsolatban, amit a mai napig fenntartok: minden fagyi, minden íze egyszerűen tökéletes, a világon a legjobb és legfinomabb fagyi Guatemalában készül! Pont! Vita lezárva!                                                          
Alig egyórányira voltunk a főváros buszpályaudvarától. Totál elegem lett a buszozásból! Panamavárostól, Costa Rica, Nicaragua és El Salvador után Mexikóig biztos, hogy nem bírom ki. Gyorsan kellett döntenem ha esetleg úgy döntenék hogy nem folytatom az utam Mexikóba. Csak annyit tudtam Guatemaláról, hogy mint szinte minden közép-amerikai főváros veszélyes, lehangoló - tehát onnan tovább kell állni ahogy csak lehet. Kb. dél körül érkeznénk meg, tehát van bőven időm délután egy másik busszal valami közeli helyre eljutni napközben, biztonságban. De mi legyen az a közeli hely? 

A Rough Guideomat felcsapva egy tengerparti kistelepülés és egy hangulatosnak tűnő spaniárd kisváros között próbáltam választani – sikertelenül. Úgyhogy feldobtam egy érmét, így Antigua kicsiny városa lett a befutó, és az utam következő célja.                                                              
Így léptem József Attila apja nyomdokába, aki anno elindult Amerikába, de Romániában kötött ki. Én Mexikóba indultam és Guatemalába érkeztem meg. Erre mondhatjuk azt, hogy: magyar vagyok, nem turista!?

A főváros, Guatemala City nyomorultságából rövid idő alatt bőven kaptam ízelítőt. Legalább egy órán át bénáztam az áttekinthetetlen forgatagban a nap legforróbb időszakában, mire egy olyan buszt találtam egy nyüzsgő utcasarkon, ami remélhetőleg egy órán belül a tervezett úticélomhoz repít.                                     
Az ősrégi, ütött-kopott, egykor amerikai iskolabuszként szuperáló tragacson az első húsz percben hol a fejemet fogtam, hol a tenyerembe rejtettem az arcom kiábrándultságomban, ahogy lassan vánszorogtunk ennek a gusztustalan városnak az utcáin. Aztán eszembe jutott, hogy ha minden kötél szakad, és az egész ország annyira lepukkant és kiábrándító, mint a főváros, akkor sem vagyok hajlandó keserű szájízzel a távozásról fantáziálni. Legfeljebb néhány nap alatt majd végig eszem a helyi fagyizók gazdag kínálatát, mielőtt továbbállok.
Hamarosan elmúlt a kezdeti rossz hangulatom, mert valami nem várt fordulat folytán a külvárosi rész ahelyett, hogy egyre nyomorultabban nézett volna ki, kezdett egy változatos, dimbes-dombos tájon egyre barátságosabbá válni. Az útszéli fák üdítő árnyékkal lepték meg az arra járó gépjárműveket és a buszok utasait. Az ablakot elhúzva hagytam, hogy a délutáni forróságban egy kis üde Guatemala is beáramoljon és beterítsen...

A vörös ötven árnyalata

Egy órán belül megérkeztünk a városkába, ahol a „buszpályaudvar” meglehetősen lehangoló volt. Egy óriási, nyitott beton placc árnyék nélkül a város szélén, ahol a forróság, a por és a mocsok együttes erővel támad. Ráadásul ez a kiábrándító hely szemétheggyel van elválasztva a piactól. Elfogott a kétségbeesés, hogy ez lenne egy hangulatos koloniál város? Az ósdi, lepukkant piacon körbenézve sem lett jobb a kedvem. Szegényes, koszos, sokszor igénytelen árusok életuntan gubbasztottak a portékáik mögött. A zöldség-gyümölcsös kofák legalább jókedvűek voltak, azok közül is azok voltak a legvidámabbak, akik epret árultak.          

És micsoda epreket! Gyönyörű, érett, vörös, ropogós csodákat! Sokan, nagyobb tálkákban árulták a terméküket, amiket egyenként olyan 1,5 kilósra saccoltam.                                  

Egyszer csak azt vettem észre, hogy csak körözök, és csak körözök - mint egy vad a kiszemelt áldoza körül - az epres standok között ámuldozva és a nyálamat csorgatva próbálva összegyűjteni az összes bátorságomat és spanyol tudásomat. Annyi volt csak a problémám, hogy spanyolul nem tudtok annyira, hogy elmagyarázzam, nekem a harmada is elég lenne. Néhány kör megtétel után, elegem lett a bénázásomból: Na jó! Miért ne vehetnék 1,5 kiló ropogós epret ebédre? Vettem még fél kiló cukrot és megkerestem a piac legtisztább pontját ahova leülhettem, ami félig árnyékban félig a napon nyújtott egy kis nyugodt szigetet. Két kézzel tartottam a térdemen pihentetett friss áldozatom. Gyönyörködtem a kihívóan vörös eprek gyönyörű és incselkedő tökéletességében mielőtt türelmetlenül nekiestem volna azoknak.                                
Óriásiak voltak a tökéletesen megérett eprek, finomak, édesek, zamatosak, hivalkodóan vörösek… ilyen finomat még nem ettem. Biztos voltam benne, hogy a Földön nincs semmi más, ami ennyire közel lenne és valósághűen érzékeltethetné Angelina Jolie elérhetetlen csókra nyíló ajkainak ízét, – ami nem csak minden normális pasi, de minden normális leszbikus fantáziáját már megmozgatta.
Az első fél kiló hamar lecsúszott, a második harmad már megizzasztott. Mielőtt az utolsó harmadhoz értem, örömmel vettem észre, hogy néhány kisgyerekek kiszemelt magának és körém telepedtek jobb dolguk híján. Na, nem azért örültem jelenlétüknek, mert olyan nagy gyerekszerető lennék, hanem mert egyszerűen csak szét kellett osztogatnom az epret nekik, így megmenekülve attól a szégyentől, hogy nem bírok megbirkózni 1,5 kilónyi Tomb Raider csókkal…

Öregdiák

Egy ilyen csodálatos eperbomba után érthetően feldobódott a hangulatom. Felkaptam a hátizsákom, felkerekedtem és nekiindultam a város irányába. Alig negyedórányi könnyed séta után már a hangulatos belvárosi részhez érve tudatosult bennem, hogy mennyire remek döntés volt idejönnöm, amit a spaniard város mögötti horizontot betöltő aktív vulkán egy látványos pöffentéssel nyugtázott.                       

Sikerült 4 dollárért egy egyszerű, de mégis minden igény kielégítő szobát találnom. A szállásom piciny belső udvarán, egy ici-pici de mégis elragadó színes kertecske üdvözölt, aminek közepén egy csordogáló kicsiny szökőkút csobogása tette idillikussá a helyet. Itt fagyiznom, és epreznem kell! De csak azután, hogy nyakamba vettem a várost.

 
Az utcákat járva rendszeresen leszólítottak a helyiek, hogy nem akarok-e spanyolul tanulni a nyelviskolájukban? Meglehetősen furcsa volt ez a helyzet, hisz általában szállást, utakat, túrákat meg khm-khm… árulnak ily módón, de hogy nyelviskolát?!? Ez számomra teljesen új volt. Társaság híján, egyre többet engedtem őket beszélni, mígnem egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hagyom, hogy meggyőzzenek.
Indulásképp, a biztonság kedvéért csak egyhetes tanfolyamot választottam. Hihetetlen csomagot kínáltak: 7 éjszaka home stay (helyi családoknál leszek elszállásolva, így gyakorolva az iskolán kívül is a spanyol nyelvet), hétköznap háromszori, hétvégén kétszeri étkezéssel. Hétköznapokon napi 4 óra magántanár egy családias kis nyelviskolában az egész így együtt potom 140 dolcsiért! Lefordítva: napi 20 dolcsiért, kaja-pia, szállás, magántanár (+ napsütés, füstölgő vulkán, koloniális hangulat, mayák, kék ég, pálmafák...) Guatemala, én így szeretlek. 

Eddig nem is tudtam, hogy a világon itt Antiquában vannak a legolcsóbb spanyol tanfolyamok, amikre érthetően egy külön iparág fejlődött ki. A „sulink" egy pálmafákkal teli téren állt, ami mögött egy évszázadokkal ezelőtti földrengésben elpusztult katolikus templom romja volt átellenesen. A bejárat felett, kis girbe-gurba kézírással festett cégér: GUATEBUENA, ESCUELA DE ESPANOL

Pillanatok alatt a szívembe lopta magát a hely. Jólesett az a tudat, hogy bár már annyiszor megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem fogok tanulni, most mégis örömmel választom az iskolapadot a következő napokban.                               
A hétfői iskolakezdéskor minden a legnagyobb rendben ment, egy fiatal lány lett a magántanárom. Az udvar kertjében - ahol a magánórákat tartottuk - kialakított kicsiny kis bokszok álltak, amiket különböző kúszó és futónövények választottak el egymástól, amit egyszerűen és szerényen csak nyelvi labornak hívtam. Körülbelül egy tucatnyi fiatal iskolatársam volt a világ minden szegletéből, akik különböző szinten vetették bele magukat a spanyol nyelv elsajátításába. Voltak, aki hetek, és voltak, akik már hónapok óta jártak ide. Nem is olyan nehéz az iskolatáska! 

Délután felfedeztem a várost és a piacokat, ahol az egyik sikátorban eldugott kis sátorban rátaláltam egy mesterien kifaragott kicsiny fekete jáde kobrára. A kezembe véve egyből lüktetni kezdett és a másodperc tört része alatt megbabonázott. KELL!

A fekete jáde kőről tudni kell, hogy nem csak szerencsét hoz, hanem a fizikai testen túl az éteri testre is vigyáz, ami az embert ellátja az életenergiával. Háromszor mentem vissza, míg sikerült megalkudnom a kereskedővel. Ezen a sikeren felbuzdulva, befizettem másnap délutánra egy 6 dolláros vulkán túrára, hisz miért is ne habzsolhatnám az élet apró örömeit?!?...

Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom, és szerezzetek nekem egy perc örömöt, azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is

A bejegyzés trackback címe:

https://hungariangeographic.blog.hu/api/trackback/id/tr577399702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.