Második hetem töltöttem a földi paradicsomban, Venezuelában.

Szép? Szép! Jó? Jó! Varázslatos? Varázslatos! Akkor mégis mi a baj? Hogy valami hiányzik. Kicsit egyhangú és izgalommentes a veszélytelenségével.

Mi emberek gyarlók vagyunk! Sosem vagyunk teljesen megelégedve azzal, amink van. Valami mindig hiányzik, valami után mindig sóvárgunk. Ezt a gonosz is jól tudja. Ezért talált Évára könnyedén a kígyó az édenben. Nálam is az izgalom és a kaland utáni mérhetetlen sóvárgásom életre keltette a vadászösztönömet, meg kell keresnem és szembe kell szállnom ezzel a félelmetes kígyóval, itt a latin amerikai pusztában! A kígyóval, akit mindenki ismer: anakonda… 

Azok a szemek...

Sokan vannak, akik egész életüket arra áldozzák fel, hogy majd egyszer a Mennyországba, az édenbe bekerülhessenek. Valakinek megadatik, de nagyon sokaknak - hála a jó égnek - nem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy én elmondhatom, hogy itt vagyok a földi paradicsomban. Eljutnom Venezuelába és bekerülnöm az édenbe sem volt olyan nehézkes, ahogy a többség gondolná. Ilyenkor, amikor minden jól megy szokott beütni a ménkű. Jobbnak láttam, ha ennek elébe megyek. Vagyis, hogy stílusos legyek: elébe lovaglok.

A könnyű reggeli után három új barátommal lovagoltam ki a pusztába. Ahhoz képest, hogy csak két nappal ezelőtt ültem először lovon, nagyon jól ment. A nyeregbepattanás része 3-ból kétszer kész röhej, ahogy szó szerint átestem a ló túloldalára, de ha már egyszer nyeregben éreztem magam, akkor előjött belőlem a huszár virtus és ha akartam volna sem tagadhattam le, hogy Attila unokája vagyok.
Már két órája portyáztunk a végtelen pusztaságban, hogy Anakondára találjunk. Néha vágtába csaptunk, néha kényelmesen galopoozva egymás mellett beszélgettünk, néha meg elválva egymástól fürkésztük és élveztük lóháton a végtelent.

Időközben két másik llanéro is csatlakozott hozzánk. Próbálták elmagyarázni, hogy két hete milyen magas volt a víz és ilyen kevés idő alatt milyen sok visszahúzódott. Körülbelül térdig ért a víz, de ott, ahol frissen apadt ott  meg térdig gázoltunk a sárban.

Állítólag november közepe a legjobb időszak Anakondát találni ezen a környéken, mert ha sok a víz, akkor ott el tud bújni, ha meg kevés, akkor hamar kiszáradna. Most a sekély vízből kilátszik a háta, ami ideálissá teszi az esélyeinket. 

Egyszer csak a három llanéro vad vágtába kezdett és hangosan kurjantgattak – valamit találtak. Utánuk lovagoltam én is. Egy körülbelül 6 méteres Anakonda volt összetekeredve egy nagyobb pocsolyában. Valószínűleg egy közepes termetű (kb. birka nagyságú) vízidisznót emésztett, azért volt mozdulatlan. A három llanéro óvatossága nem ragadt rám, felelőtlenül hozzá siettem, ugyanabban a pillanatban, ahogy le akartam a kígyóhoz hajolni az Anakonda felkapta a fejét és felém kapott kinyílt szájjal, szerencsére az egyik llanéro még idejében visszahúzott. A kígyó körbenézett: mi négyen voltunk, ő egyedül és teli hassal, belátta, hogy nincs esélye ellenünk, ennek ellenére kihozta egy x-re a csatát, amikor olyan tekintettel tekeredett vissza a pocsolyába, hogy „ha ti sem bántotok engem, én sem foglak benneteket…”

Az a tekintet...

Eközben a két kislány is megérkezett, ők biztonságos távolságból néztek minket. Pár perc múlva intett az egyik lovas, hogy most megnyugodott a kígyó, ha akarom megsimogathatom, megérinthetem és fényképezkedhetek is vele. Akartam.

Egyikünknek sem volt célja elpusztítani az Anakondát, ez a vadászat inkább szólt arról, hogy szembemenjünk a sorsunkkal, és a félelmünkkel, szembeszálljunk a kígyóval és a végzetünkkel, akinek az ereje és hatalma akár a gonoszt is szimbolizálhatná. Valószínűleg az a két llanéro is ezért vagy ehhez hasonló spirituális megerősítésért lovagolt ki velünk a pusztába.

A ranch fele visszaúton önbizalommal és jókedvvel telve vidáman nyargalásztunk a pusztában, ahol félúton elváltunk a két llanérotol, sőt! Egyszer még egy ici-pici kidőlt fát is átugrattam, ami óriási büszkeséggel töltött el.

A korai ebéd után néhány órás pihenőt kaptunk a délutáni program előtt. Az előző írásomban már említettem, hogy a függőágyban sok mindent lehet csinálni, csak aludni nem, úgyhogy bekéredzkedtem abba a kunyhóba pihizni, ahol ágyak is voltak. Rég nem használhatták, mert pókháló fedte a bejárati ajtót. Undorodva és fáradtságtól kimerülve megtisztítottam a bejáratot majd beléptem, ahol a tér közepén egy megszeppent és mozdulatlan skorpió szegezte rám szúrós tekintetét. Fejemhez kapva felnéztem az ég felé: „Miért Istenkém? Miért nem hagysz aludni?!?” Bár ne néztem volna fel, mert a levelekből fonott tetőn tarantulaszerű pókok óriási és félelmetes fészkét láttam meg.

Arra gondoltam, ha igazán veszélyesek lennének, akkor már mindenki meghalt volna a családból, így is csak reménykedtem, hogy igazam van ebben, miközben matracot és az ágyneműt alaposan kiráztam mielőtt beestem volna holtfáradtan az ágyikóba.

Az a tüske...

Két állat ébresztett végül is. Történt, hogy a focistahajú gyökér osztrák is itt keresett magának az újonnan felfedezett bungalómban egy ágyat a délutáni sziesztájára miután látta, hogy elfoglalom azt. Hozzá csatlakozott perverzpapa is később, akik mit ad az ég, nem csak seggrepacsizni, hanem hangosan pofázni is tudnak, miközben én pihizni szeretnék. Szerencsére tudtam aludni kb 1,5 órát, de amikor kótyagosan felkeltem számon kértem rajtuk, hogy miért nem hagynak pihenni? Pofázni nagyon sok helyen lehet, de ágy és matrac csak itt, ebben a bungalóban van legalább 20-30 kilométeres körzetben. A szokott gyökér válaszokat hozták fel mentségükre: ők fizettek a túráért és különben is azt csinálnak, amit akarnak…

Szó nélkül beágyaztam, majd feléjük fordultam nyugodt tekintettel és rájuk szóltam miközben a pókok fészkére mutattam: „Akkor érezzétek jól magatokat az új barátaitokkal! Ha szerencsétek van a skorpiók is hamarosan előjönnek vadászni!” Ők egy pillanat alatt megdermedtek, én meg gyorsan kiosontam az ajtón. Ugyanabban a pillanatban, ahogy rájuk vágtam az ajtót, sikerült is azt elreteszelnem. A két beszart perverz labanc hangos óbégatásba kezdett benn, Tarzan ijedten rohant távoli konyhából a bungaló felé kiszabadítani őket, de amire Tarzan odaért a két gyökér már kiugrott az ablakon. Ezt bizony Regős Bendegúz sem csinálhatta volna huncutabbul.

Az elégedett és önelégült mosoly az arcomon távolról akár gonosznak is tűnhetett, de nem. Nem gonosz volt, hanem csak az amit az Anakondától délelőtt tanultam.

Ami meg a bungalóban történt. Nos. Ezúttal nem Pachamama volt velünk, hanem csak a Skorpió Király szórakozott egy kicsit a Los Llanos játszóterén. 

Eközben lányok a pihenőt azzal töltötték, hogy a kisgyerekeknek játszottak le Ipodjukon rajzfilmeket, akik még sohasem láttak ilyet (bevallom én sem) és csak ámultak-bámultak kikerekedett szemekkel és tátva maradt szájjal. 

Délután megint kilovagoltunk, ezúttal hangyászt keresni és naplementét nézni. Nemcsak Pampalininek, hanem sokan másunknak is kedvence a hangyász. Igazi tökkelütött jószág, ha felé megyünk, megdermed, ha közelébe enged, akkor elszalad, ha elfele megyünk, akkor meg utánunk jön. Ha mi cikkben vagyunk, akkor ő cakkban, ha cakkban vagyunk, akkor ő cikkben. Sikerült is néhányat becserkészni, és még a naplemente is több mint pazar volt.

Az a naplemente... 

A sok lovaglástól már kezdett fájni a hátsom így a napvégére megértettem, hogy a llanérokat miért becézik „vassegűeknek" (culo de hierro). Lovagolni egyszerűen imádnivaló, de azért örültem, hogy terveink szerint másnap csak csónakázunk és egy kis szerencsével piranhát fogunk halászni.

Az a mozgás...

Kényelmes volt a reggeli ébredés. A negyedik napra szinte családtaggá váltunk a llanérokkal. Segítettünk elkészíteni a reggelit, a tálalást, én még a mosogatást is örömmel vállaltam. Szeleteltünk egy kevés húscafatot, amit majd csalinak használunk a piranhákra halászva. Tarzan eldobott minket a terepjáróval egy másik kicsiny kikötőhöz, ahol egy kis csónakba szálltunk. Rengeteg kajmán volt a parton, a vízben, mindenhol. Teknősök, vízidisznók, majmok és madarak mindenfele. Láttunk rózsaszínű édesvízi delfineket, akik követték a csónakunkat.

Azok a kajmánkodó kajmánok...

Azok a vízidisznók, és a kis kajmán...

Az a vizidisznó és a nagy kajmán...

Két nappal ezelőtt már csónakáztunk, pont ezért volt megdöbbentő és szemmel látható, hogy alig 48 óra mennyit apadt a víz.

Az a csónak...

Ma is kellemes, napos volt az idő. Két helyen álltunk meg halászni, egy homokpadon a folyó közepén, majd egyszer amikor már nagyon meleg lett, behúzódtunk egy árnyas ligetbe és a csónakból eregettük kezdetleges de annál eredményesebb horgászfelszerelésünket, ami egy damilból és a horgára akasztott húscafatokból állt. A homokpadon fogott piranhákat felszeleteltük, hogy azokból legyen a csali a ligeti horgászathoz. Emlékezetes pillanat, amikor az ember először lát piranhát, az még emlékezetesebb, amikor ki is fog egyet, majd még egyet és még többet, a vödör lassan tele lett velük. Késő délutánra visszaértünk a szállásunkra ott egyből a konyhába vittük őket, ahol a háziak hamar előkészítették őket estebédünkhöz. Életemben nem ettem halat jó étvággyal, kétszer próbáltam, mindkét alkalommal katasztrófa lett a próbálkozásból. De hát három a magyar igazság! Úgyhogy nem mondtam nemet a kínálkozó lehetőségnek. Meglepően finom volt, számomra olyan íze volt, mintha pulykát ettem volna… Életem első hala, amit megettem egy piranha… hmmm. Igazándiból az első kettő, mert repetáztam.

Azok a falatok...

A vacsora után kiderült, hogy az egyik útitársnőm Ipodja eltűnt. A kis hétéves kislányra terelődött a gyanú. A család megszégyenült, az anyuka sírt is. A lányokkal egymás szemébe néztünk értetlenül: mit tettünk!?! Mi is kényelmetlenül éreztük magunkat, mert az, hogy lopott a kislány, és ami még szörnyűbb rezzenéstelen arccal hazudott - a mi hibánk is! A lányok bár jó szándékúak voltak, amikor rajzfilmeket mutattak azon a kis herkentyűn, mégis akarva, akaratlanul felborítottak egy olyan természetes egyensúlyt őbenne, amiben addig a kislány szocializálódott. Ennek folyamodványa lett, hogy bűnbe esett, hisz tudta, mi hamarosan elmegyünk, de ő még szeretné élvezni a rajzfilmeket. Szerintem ez volt az a pillanat, amikor egyszerű turistából, utazókká váltunk. Az utazó abban különbözik a turistától, hogy képes, de legalább próbál felelősséget vállalni a helyi környezeti és társadalmi egyensúly fenntartásában. Mint láthatjátok egy elzárt közösség életében mennyi kárt tudunk tenni egy egyébként mindenkinek természetes, nemesnek és emberinek tűnő cselekedetből, még ha a jó szándék is vezérel minket. A csodálatos útitársnőim próbálták menteni és bagatellizálni a helyzetet, hogy a család visszanyerje a lelki békéjét. Mire lefeküdtünk teljesen megnyugodtak a kedélyek, legalábbis külsőleg - a testbeszédek alapján.

Másnap fájó szívvel vettünk búcsút egymástól, a reggeli készülődés közepette szívesen kivettük a részünket a házimunkából, igazándiból ezzel is csak húztuk az időt, e remek emberek között, hiába fészkelődött Tarzan és a két gyökér a terepjáróban.

Az elindulást követően a következő egy órában, amíg kiértünk a főútra, senki sem szólalt meg… Mindenki a végtelenbe bámulva, fátyolos szemmel meredt a semmibe, miközben önmagában emésztette azt a fantasztikus kultúrsokkot, amit az elmúlt napok nyújtottak nekünk.

A főútra kanyarodva visszatért belénk a lélek. Pár órával később, amikor megálltunk ebédelni találkoztunk azzal a német sráccal, akivel Meridában siklóernyőztem. Ő éppen Meridából tartott a pusztába. Ezeréves ismerősként köszöntöttük egymást, ezeréves barátként fogyasztottuk el négyesben az ebédet.

Meridába visszatérve a lányok találtak és ki is vettek egy remek szobát hármunknak a központban 5 dolcsiért fejenként. Egy óriási franciaágy és egy emeletes ágy volt a hatalmas szobában, amihez egy modern fürdő is tartozott. Erre volt csak szükségünk. 

Egy olyan remek egyetemi városban, mint Merida a következő három napban és két éjszakában nem volt nehéz a a latinos életritmust felvennünk és elvegyülnünk a pezsgő éjszakai életbe.

A második bulizós nap végére egyel többen lettünk. Egy zimbabwei angol felmenőkkel rendelkező lány csatlakozott csapatunkhoz, aki valószínűleg már rég celeb otthon, mert sosem sikerült fehérneműt felvennie, viszont ezt megspékelte azzal, hogy a legártatlanabb helyzetben (pl. telefonfülkében mozdulatlanul telefonálva…) is sikerült mindig villantania.

Több mint két hét után eljött a búcsú ideje Venezuelától ami happy endel végződött. Az Ipod meglett, és a német srácnak sikerült visszajutattani Tarzan által (aki így bocsánatot és felmentést kapott az összes addigi bénázáért) az útitársamnak, időben, mielőtt elindultunk volna immár négyesben a rengeteg fantasztikus meglepetést tartogató Kolombia irányába.

(folyt. köv.)

Kedves Olvasóim! Ha tetszett az írásom, akkor a Facebookon is kedveljétek a Hungarian-Geographic-ot