Venezuelából, a kolombiai Santa Martába érve, érezni lehetett a város történelmiségét, spiritualitását és azt a levegőben rezgő bizsergést, amit az Irodalmi Nobel-díjas Gabriel García Márquez élete legjelentősebb művein keresztül megosztott a világgal.
A chibcha nyelvcsaládhoz tartozó különböző indián törzsek, akik Jézus előtt évezredek óta (AD 3500-4000) folyamatosan építették és működtették az Inkák és spanyol hódítók megérkezéséig a kontinens egyik legszervezettebb társadalmát, akik itt találkoztak közel 5000(!) évnyi dicsőség után a végzettükkel, az itt partra szállt spanyol hódítókkal.
A spanyolok miután Santa Martánál, a dél-amerikai kontinensre rátették a lábukat, senki és semmi nem állította meg őket, hogy megváltoztassák az egész emberiség történelmét a maguk dicsőségére. Ez a dicsőség alig 300 évig tartott. Mígnem, ők is találkoztak a végzetükkel, a Romantika korszakának gyermekével, a földrészt felszabadító Simon Bolivárral, aki a francia forradalom, Napóleon és Rousseau, valamint a 1803-as csatlakozása a Lautaro Páholyhoz, mint szabadkőműves - hatása alatt vált azzá a forradalmárrá, politikussá, személyiséggé, akinek dicsősége, hogy felszabadította a kontinenst a spanyol uralom alól, de az ő élete és az álma, az Egyesült Dél-amerikai Államok felett itt, Santa Marta mellett végeztetett be. Őneki alig másfél évtized dicsőség jutott, mikor ironikus módon a helyi spanyol konzul cukornádültetvényének a malmában meghalt.
Az emberiség történelme folyamán itt mindenki dicsőséget szerzett, mielőtt találkozott volna a végzetével. Akarva, akaratlanul ennek tudatában az ember, az utazó, felteszi magának a kérdést: mi vár itt rám? Milyen dicsőség ér? Mi lesz a végzetem?
Szerencsére van az emberiségnek egy írója, Gabriel Garcia Márquez, aki nagyszülei révén ide köthető és az ő irodalmi nyelvezetében mindenki számára elérhető egy szelet ebből a fantasztikus város és térség vibrálásából, ami szerintem nem csak Kolombia, vagy a földrész történelmisége szempontjából, hanem az itt megforduló emberek és utazók tömegein keresztül, az emberiség számára is nyújt, nyújthat szellemi fejlődést.
Márquez sötét és szomorú remeke A tábornok útvesztője, a 47 éves Simon Bolivár "A Tábornok" utolsó hónapjain keresztül mutatja be a „Felszabadító” (El Libertador) és a szabaddá vált kontinens dicsőségének az elmúlását, miközben nem sok olyan irodalmi mű van, ahol a szerző és a főhős annyira közel kerül egymáshoz, illetve amikor az író annyira azonosul a főszereplővel, mint ebben a történelmi novellában.
Simon Bolivár rabszolgájává vált az álmának, az egységes, erőteljes és szabad kontinensnek. Ő felszabadított egy egész kontinenst, de ki az, aki őt felszabadítja?
1830-ban le kellett mondania minden tisztségéről, minden álmáról - emigrációba kényszerült, hisz a kicsinyes emberi érdekek és ösztönök legyőzték őt. Az út folyamán legyengült, a betegsége és kétségbeesése elhatalmasodott felette, a halál az ajtaján kopogtat, ezzel szemben állt az egészség, szerelem és az élet – a múltja. Élete útvesztőbe került. A történelem szele megfordult, immár szembefúj a tábornokkal, akinek nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is fel kell venni a harcot a megváltozott körülményekkel, féltékeny és kicsinyes intrikák, helyi viszályok, gyilkosságok, puccsok, amelynek tragikus labirintusában nem dereng a fény, így sokszor nem csak a Tábornok, de még az olvasó sem tudja, hol is van, hova és hol is tart ő, az útvesztőben.
Ha Simon Bolivár nem lett volna létező történelmi személyiség, akkor azt Márquez találta volna ki, ebben biztos vagyok. Az El Libertador megfogható személyisége, évekig kutatott történelmi és földrajzi valóságra épült története Márquez önmaga szemében, A tábornok útvesztőjét egyedül jelentősebbnek művének tartja, mint az összes többit írását együttvéve.
A mágikus realizmus leghíresebb íróját - a Száz év magány, Szerelem a kolera idején, A szerelemről és más démonokról kötetek szerzőjét és e történelmi remekét azért hoztam fel párhuzamnak, mert úgy éreztem, hogy egy ilyen mágikus, de egyben realista műben vagyok a főszereplő. Ahol a térben és időben szabadon ugrálok, a történeteim részei szabadon csavarodnak, azok egymáshoz nem, vagy nehezen illeszkednek, de mégis valahogy ezek egy egységes egésszé vállnak - ahogy az eddig eltelt alig 3 hetem ezen a kontinensen.
Emlékeztek, amikor nem is olyan rég még arról írtam, hogy az egyik nap még felvidéki kommandósok szívták a vérem, néhány óra múlva immár Rómában rohantam végig a repülőteret? Aztán alig fél nappal később, már Venezuelában rábízzam a szerencsémet egy ismeretlen "Indiana Jonesra", akinek hála olyan kalandokban lehetett részem órák alatt, mint üldözöttből rendőrré válni, majd egy éjszakát a pokolban töltve a másnapot már a földi paradicsomban élvezhessem, vagy egy olyan valakivé váljak, akinek az Andok csúcsainál lebegve semeddig sem tartott percenként napfelkeltét vagy éppen naplementét csodálnom, ahogy éppen a kedvem tartotta, hisz nem csak az eget, hanem az időt is uraltam. A következő kalandokban és izgalmakban bővelkedő "másodpercben" eljutottam az Édenbe, ahol Anakondára vadásznom, vagy Piranhára pecáznom, semmiség volt azokhoz a percekhez képest, amikor a venezuelai-kolombiai határon kokain csempészé váltam...
A kolombiai spanyolban létezik egy olyan szó, amivel kifejezik a helyiek, ha ez a mágikus realizmus valósággá válik: “macondiano” - szokták ilyenkor mondani, ami “macondói” vagy “Macondoból való”-t jelent. (Macondo, egy kitalált és képzeletbeli város Márquez novellájában, a Száz év magányban)
Santa Martában döbbentem rá, hogy a mágikus realizmus nem csak az irodalomban, hanem a valóságban is létezik! És ha ez létezik, akkor létezik az a pusztító valóság is, ami Simon Bolivárt, a spanyol hódítókat vagy a chibcha indiánoknak itt, ezen a helyen a végzetükbe sodorta! Mindenki tudja, hogy egyszer nem kerüljük el a sorsunkat és meghalunk, de nekem idáig kellett eljönnöm, hogy itt tudatosuljon is minden sejtemben ez a felismerés. Mostantól nem tehetem meg, hogy ugyanúgy tekintsek a Világra és az életre, mint ezelőtt! Életem itt a keresztút fontos elágazásához ért. Megtehettem volna, de semmi kedvem nem volt, hogy gyáván megfutamodva ne lépjek rá erre az új ösvényre.
Mi vár itt rám? Milyen dicsőség ér? Mi lesz a végzetem?
A szállásunkon csatlakozott hozzánk két jó fej srác. Így hatan lettünk egy csoport, ki is fizettük még aznap éjjel a fejenkénti 170 dolláros, két nap múlva induló, Elveszett Város (Lost City, Ciudad Perdida) egy hetes túrát.
Másnap a szomszédos hippi paradicsomban - Taganga és a Karib-tenger partján süttettük magunkat így készülve a következő napi indulásra, hogy meghódítsuk Dél-Amerika egyik legizgalmasabb és legkalandosabb látványosságát az évszádokon át elhagyott,a spanyol hódítók által soha meg nem talált, a dzsungel által benőtt "Elveszett Várost", amit alig három évtizeddel ezelőtt fedeztek fel kincsvadászok...
(folyt.köv. keddenként)
Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom és szerezzetek nekem egy perc örömöt, azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is :)
