Flag Counter
Az Elveszett Város felfedezése I. rész
2015. március 17. írta: Hungarian Geographic

Az Elveszett Város felfedezése I. rész

Kolombia válasza a perui Machu Picchura

A Karib-tenger hullámai és a Sierra Nevada hegyláncának 5700 méteres hófödte csúcsa között egy kemény és kimerítő, több napos dzsungel túra végén találtunk Ciudad Perdidára… az Elveszett Városra.hglc1.jpg

Az Inkák, a Machu Picchut 650 évvel később építették, mint ahogy a Tayrona indiánok az első köveket itt egymásra helyezték időszámításunk után 800 körül. Száz évvel a magyar honfoglalás utolsó nagy hulláma előtt, kezdetét vette a Tayronák dicsőséges, boldog és gazdag kora. A helyi indián törzsek Teyunának hívták ezt a 12,000 m2 területű várost, ahol 4-10,000 ember élt egykoron az uralkodó háztartásában. A törzsfőnököt nagyon egyszerű, de annál megdöbbentőbb módon jelölték ki, 5 éves gyerekeket zártak sötét szobába legalább 12 napra, minimális ivóvíz készlettel – az lett az uralkodó, aki ezt legtovább bírta. A térségben eddig összesen 250 településnek a maradványait találták meg ebből az időszakból, mintegy 5000 négyzetkilométeren szétszórva. Ahogy az Inkák, úgy a Tayrona indiánok sem használtak írást így továbbra is rejtély, hogy tudták megmunkálni a köveket, ha az egyetlen egy fém, amit eddig itt találtak: az arany?

A spanyol hódítók inváziója nem csak egyre beljebb és egyre magasabbra tolta az Andok vonulatain az indiánokat, hanem szét is szórta azokat. A megfogyatkozott törzsek így elhagyni kényszerültek a várost, amit a spanyolok soha nem fedeztek fel. Az indiánok fecsegő hangjait nem csak a spanyol szabják némították el, hanem az általuk behurcolt himlő és szifilisz is cinkosává vált a forró és nedves dzsungelnek, ami sikeresen visszakövetelte és benőtte a várost, az épületeket, az ünnepélyek és rituálék tereit, a piacot, az utakat és az ösvényeket.

Közel négy évszázaddal később, 1973-ben néhány madarász férfi a Buritaca folyó partján felfedezett néhány mohával benőtt meredek lépcsőt, ami a magasba vezetett. A liánoktól és más kúszónövényektől megtisztítva egyre közelebb és közelebb kerültek azokhoz a platformokhoz, amiken egykoron az épületek álltak. Ahol lakóházak voltak, ott most síroknak kell lenni. Közel 400 év békés magány után az addig a világtól elrejtett városra lázban égő betolakodók leselkedtek. A szivárványszínű tollazatban pompázó trópusi madarak már nem voltak elegek a számukra, egyetlen egy új színt akartak látni, semmi mást: aranyat!
A kincsvadászok elérték a sírokat és sírrablókká váltak. Csillogó jutalomban részesültek, ami segített álmaik megvalósításában. Néhány évig sikeresen ellátták a helyi feketepiacot, mígnem a kormány rájött tevékenységükre, így az 1976-ban nem csak lezárta, hanem elkezdte gondosan feltárni, helyreállítani és feltérképezni a területet, ami 1982-ig tartott.

A régészeti feltárásokat követően a kiépítetlen infrastruktúra, a kormány, a drogkartelek és a gerillák véres harca nem sok látogatót csábított erre a környékre. Az évezred fordulópontján bekövetkezet stabilitás hatására azonban elkezdték külföldiek is  végig járni ezt a kihívásokkal teli túrát, mígnem 2003 szeptemberében katonai egyenruhás fegyveresek 8 turistát elraboltak.
A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) szélsőbaloldali gerillái, akik ekkor már 40 éve folyamatos harcban álltak a kormánnyal azt követelték, hogy nemzetközi jogvédő szervezetek vizsgálják ki a helyi Paramilitaries (félkatonai szabadcsapatok) kapcsolatát a kormánnyal. Több mint 100 nap után megoldódott a túszdráma, de 2005-ig lezárták a területet a turisták elől.

Alig néhány éve járható újra a „Lost City trek”, de mégsem fél egyikünk sem a szélsőbaloldali gerilláktól. Miközben hol napoztunk, hol pancsiztunk Tagangában a Karib-tenger partján, így felkészülve a másnapi túrára beszélgetésbe elegyedünk a parton lévőkkel, akik éppen megjárták az utat. Hat nap, öt éjszaka a dzsungelben mindenféle tapasztalat nélkül nekivágva rengeteg kérdést vetett fel.hglc2_1.jpg

Taganga partja

Engem legjobban az érdekelt, honnan szerzünk ivóvizet, mert semmi kedvem víztisztító tablettákat használni. Szerencsére megnyugtattak a többiek, hogy rengeteg tiszta forrás van az ösvény mellett, amiből folyamatosan lehet friss és tiszta vizet inni. Egyetlen egyszer alakult ki vita a „veteránok” között, ami meglehetősen vehemensre sikerült, hogy milyen lábbelit vigyünk magukkal. Itt, a Karib-tenger partján hiába süt ragyogóan a nap, és hiába van a parttól alig 54 kilométerre az Elveszett Város, a hegyekben meg a térségben most van vége a hónapok óta tartó esős évszaknak, ami azt jelenti, hogy térdig érő sár van, csúszósak a sziklák, a folyót, amit egy irányba kilencszer kell átkelnünk, most nem maximum térdig ér – mint a száraz évszakban általában, hanem minimum derékig, ami óriási sodrással is jár. Ez egy jó kérdés lett, be is tett a napunknak mind a hatunknak, hisz ez volt az első túránk ezen az új kontinensen.
Volt, aki nem bízott abban, hogy nincs eléggé betörve az alig pár hete vett túracipője. Volt, aki úgy gondolta, hogy nem fogja bírni ezt a terhelést az övé és szétszakad azt meg sajnálná. Volt akinek nem is volt semmi túrafelszerelése, úgyhogy most szembesült azzal, hogy a strandpapucs nem lesz elég a következő napokra. Az egyik lánynak profi, zárt túraszandálja volt, pont azért, hogy ne kelljen levenni, ha esetleg folyón kell átkelni valamilyen túrán. Egyik srác nem sajnálta a túracipőjét, én sem, de a sok folyón átkelés végett jobbnak láttam, hogy viszem a papucsomat is pluszban, hogy ne kelljen folyamatosan fel és levenni a sáros zoknit, meg szárítani a lábam. Az egyik srác vett egy gumicsizmát, mert nagyon ügyesen megkérdezte a „veteránoktól”, hogy a vezetőjükön mi volt, a másik két lány meg azt találta ki, hogy vesznek 5 dollárért egy egyszerű tornacipőt, amit a túra után kidobnak.hglc3.jpg

Annyi fekete nylon zsákot szereztünk amennyit nem szégyelltünk, hogy mindenünk, amit bepakoltunk a kisebb 25 liter körüli hátizsákunkban vízálló legyen. Legegyszerűbb a váltócuccokat napokra lebontva együtt bezsákolni, mert annak nincs értelme, hogy pl. a zoknik együtt vannak, mert ha pont az a zsák elázik, akkor lehet búcsúzkodni és készülni a sarkunknál a bőr feltörésére. Érdemes belül is kitömni a túrazsákot egy nylonnal, mert ha az átázik, vagy ha a víz belemegy, akkor ne locsogjon vízben a többi zsák, mert a hátizsák anyaga nem, vagy csak alig engedi ki a vizet.

Izgatottan vártuk reggelt és a Toyota Land Cruisert, amivel elvittek hatunkat Mamey faluig. Közel két órás utat csak egy rövidebb pihenő szakította meg mielőtt lefordultunk volna a főútról. Ott szinte egyből egy katonai ellenőrzőpontnál meg is álltunk, ahol gyorsan és elég felületesen átvizsgáltak minket a váltásra készülő körülbelül harminc kiskatona előtt.

Érdekes volt megnézni mivel indulnak dzsungelharcba a srácok, legalább 6-8 kézigránátjuk volt a mellükre akasztva, a kezükben amerikai M-16A2-ek mellett, elég szép számmal volt MK1 MGL hatlövetű gránátvető mini szörny is. hglc4.jpg

Jó félórát mentünk az egyre szörnyűbbé váló sáros úton, bár még sütött a nap, az előző napi heves esőzések következményeként óriási sártenger alakult ki a hegy kanyarulataiban. Egyre többet kellett mindenkinek kiszállni és segíteni kitólni a terepjárót a sárból. Az utolsó párszáz métert inkább gyalog tettük meg, mert nem volt értelme erre a rövidtávra, ki és beszállni. hglc5.jpg

Ez a dzsipünk a sártenger fogságában

Nagyon jó idő volt a kicsiny, néhány házból álló faluba érve, gyanúsan túl jó idő. Innen már nincs több út. Csak gyalog lehet közlekedni. Megebédeltünk és elindult fel a hegynek a fekete nylon zsákba csomagolt kis hátizsákunkkal felfegyverkezve. Ahogy elhagytuk az utolsó házat, egyből ránk szakadt az ég. Az első folyót pár perc alatt elértük, bár már fürdőnadrágban voltam ennek csak a későbbi átkeléseknél vettem csak hasznát. A cipőm még nem ázott át, vigyáztunk egymásra. Levettem szépen a cipőcskét, fel a papucskát, átkeltem szépen a folyócskán, majd megtörölgettem még szebben a lábacskám, fel a zoknikát, végül fel a cipőcskét. Ezt azért írtam le, mert a túra alatt ez volt az első és utolsó ilyen pöcsölésem. Hadd menjen! Majd megszárad! hglc6.jpg

A dzsungelben még tűrhető volt az ösvény állapota, de ahol nem voltak fák, a hágókon, kisebb szerpentineken ott minimum a bokáig, de inkább térdközépig elsüllyedtem, a cipőmre ráragadt a sár, nem is hittem, hogy milyen nehéz ezt a nagyon sok extra sarat emelgetnem. Meguntam és papucsra váltottam, az meg beleragadt a sárba, így le kellett térdelnem, hogy kivegyem a sárból, ami nagyon nehéz volt, mert a sár nagyon hamar maga alá temette és becuppantotta. Úgyhogy mezítláb folytattam az utam, ami remek ötlet volt egészen addig, amíg nem léptem bele egy éles sziklába. Mindenki szenvedett, kivéve a két srácot a gumicsizmával a lábán, ők csak jókat derültek rajtunk és a szerencsétlenkedésünkön. hglc7.jpg

A komfort zónánkon túl kell jutnunk, ha az Elveszett Várost akarjuk látni

Őszintén szólva egyre sűrűbben és egyre komolyabban cikázott a fejemben, hogy feladom és visszafordulok. Pszichésen és fizikálisan is kikészített ez a túra alig két óra alatt, hat napot biztosan nem fogok így kibírni! Ezt az első pihenőnk alkalmával szóvá is tettem a többieknek, volt, aki egyetértet velem, a többiek kimerülten hallgattak, a túravezető nem beszélt angolul, de látszott rajta nem mi vagyunk az első csoport, aki eljutott a holtponthoz ilyen hamar. Kicsit még szégyellte is magát, pedig neki nem volt miért. Nagyon úgy nézett ki, hogy a hat napos túrából lesz egy félnapos és indulunk vissza. Ekkor az egyik kislány megszólalt félénken, de annál határozottabban: “ezért jöttünk ide, ezekért a kalandokért! Otthon, ebben soha nem lesz részünk!”

És mennyire igaza volt! Ennél átázottabbak, sárosabbak, mocskosabbak már nem lehetünk, a szálásunkat még ebben a tempóban is 3 óra alatt elérhetjük. Lelkiekben átestem a holtponton, de fizikálisan egyszerűen nem bírtam. Szinte csak felfele vánszorogtunk a sárban, a nyakunkba szakad az eső, egyre sűrűbben és egyre hosszabban kellet megállnunk.
A folyón azért volt jó átkelni, mert bár iszonyatosan hideg volt a víz, legalább egy kicsit sikerült tisztának érezni magunkat. Szemmel láthatóan sokat emelkedett a víz szintje az elmúlt 2,5 órában.

Ránk sötétedett. Nem tudtuk, hogy milyen messze vagyunk még az első táborunktól, csak annyit láttunk amennyit a fejlámpánk bevilágított a szakadó esőben, szinte semmit, hisz a folyamatosan hulló esőcseppek függönyként egyből visszaverték az éles fényt, csak úgy, mint a köd az autó fényszóróját. Amikor végre megláttuk a kicsiny házikó fényeit a fák között a távolban el is állt az eső és az életerőnk is visszatért. Még így is legalább negyedórát csúszkáltunk a sárban, míg a kicsiny egyszerű faházikóhoz értünk, amiben egy népes család lakott, nekünk a verandán jutott hely a kifeszített függőágyakban. A forró leves és az egyszerű, de remek főfogás feltöltötte a lemerült akkumulátorainkat. Átléptük a komfort zónánk határait - kezdődhet az élet habzsolása! Kártyáztunk, mókáztunk, virgonckodtunk tudomást sem véve a minket körbeölelő sötét dzsungel félelmetes és sejtelmes hangjairól… 

hglc8.jpg

Másnap csodálatos napra ébredtünk, de a sártenger, ami beborította a ház körüli veteményest aggasztó látványt nyújtott. A család kétségbe esetten szemlélte a tegnapi eső pusztítását. Mit volt mit tenni? Senki nem tudod semmit sem csinálni. Azért nem kell őket sajnálni annál is inkább, mert a reggeli és a család házi madara, egy tukán megetetése és megszeretgetése után elmentünk a szomszédos „kokain gyárba”, ami a család tulajdonában volt, ahol a koka leveleket összevegyítik különböző kémiai anyagokkal, hypo, benzin, etc amiből így egy olyan szürkés massza alakul ki ami 97%-ban kész állapotú kokain. hglc17.jpgEzt követően küldik ezt tovább a laboratóriumokba, ahol olyan rázkódásra robbanékony vegyületekkel keverik, amiket nem lehetne sem közúton, hát még a dzsungel ösvényein szállítani a detonáció veszélye nélkül, ezért kell laboratóriumi körülményeket biztosítani az előállítás utolsó fázisához, csak úgy mint a filmekben. hglc9_1.jpg

Így néz ki egy kokain üzem a dzsungelben

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy mennyire önfeledt és cool dolog egy igazi „kokain gyárat” meglátogatni, azokat emlékeztetném, hogy Mexikóban legalább 65,000 áldozata van az Egyesült Államok felé vezető drog ösvények ellenőrzése feletti harcokban, Kolombiában is az elmúlt évtizedekben közel 100,000 ember halt meg ebben a háborúban, a világszerte a kokain köré csoportosuló bűnszövetkezetek bűneiről és áldozatairól nem is beszélve. Szerencsére a FARC nevű szélsőbaloldali gerilla és kábítószer terjesztő szervezet már csak a venezuelai határ közelében lévő hegyekben tartja az állásait a venezuelai rezsim támogatásával, hisz ezek a modernül felszerelt laboratóriumok Venezuelában vannak, ahonnan állami támogatással juttatják el Mexikó, Afrika, Európa és Brazília irányába a kész kokaint.

Kolombiában a kokain grammja 2 dollárba kerül, de a minőségére jellemző, hogy annyira fel van ütve, hogy több ismerősömnek, akik fogyasztották folyamatosan, fél év után kihullott az összes tömésük a fogukból, és szinte mindegyiknek eltört valamije annyira legyengült a csontozatuk. Nem csak jó kokaint nem lehet Kolombiában kapni az utcán, de jó kávét sem, hisz mindkét élvezeti cikkből bár ők termelik a legjobbakat, azokat mind küldik exportra.

Két óra múlva, késő délelőtt indultunk tovább változékony, de legalább száraz időben. Viszont a sár szörnyen megkínzott bennünket, többször is úgy beleragadtam a sárba, hogy segítséget kellett kérnem, hogy húzzanak ki ezekből a csapdákból. Gyönyörű tájakon mentünk keresztül, ha megszomjaztunk az ösvény melletti forrásokból ittunk vizet.
Nagyon egyszerű megtalálni az emberi fogyasztásra alkalmas forrásokat, mert azok alján egy nagyon érzékeny barna színű moszat él, ami csak ember számára iható vízben él meg.

Egyszer egy cukornádültetvénynél is megálltunk pihenni és vágtunk magunknak fejenként egy-egy alkarnyi darabot, azt elszopogatva bőven lett elég energiánk az ebédig. hglc10.jpg

Egy picinyke, de annál látványosabb Kogi indián falu mellett is elmentünk. A Kogik a Tayronák leszármazottainak tartják magukat. Önmagukra, mint az idősebb fiútestvérre tekintenek, míg az összes többi embert a fiatalabb öcsinek tekintik. A természettel való harmonikus együttélésük, valamint minden modern fejlődés teljes elutasítása a világon egyedülállóan zárkózott közösséggé teszik az ő, alig tízezres csoportjukat. hglc11.jpg

Ezt a képet nem én csináltam

A mondavilágukban a Sierra Nevada vidéke a „Föld Szíve”, míg a világunk minden élő és élettelen tagja része az élő világmindenségnek. Hitük szerint a „Nagy (Föld) Anya” uralja a világot, akivel papjaikon, a „mamákon” keresztül kommunikálnak. Sokan fényképezik őket, pedig ők szégyellősen többször is megkérték a túravezetőket, hogy értessék meg az idelátogatókkal, hogy ez sértés rájuk nézve. hglc12.jpg

Az mai nap utolsó emelkedője igazán izgalmassá vált, hisz olyan sziklák tetején mentünk, amiket elég mélyen kivájt a folyó sodrása az évezredek alatt, így néhol 15-20 méteres mélység tátongott közvetlen alattunk, miközben mi alig egy méter széles, 45-50 fokos dőlésű, csúszós sziklák tetején egyensúlyoztunk mindenféle kiálló gyökérbe és liánba kapaszkodva. Nagyon veszélyes volt, de szerencsére mindenki átért mindenféle gond nélkül. hglc13.jpg

Kár, hogy a baloldalról lemaradt a mélyben hömpölygő folyó

Ezt követően ezen a mély szakadékon át is kellett kelnünk, ez már teljesen Indiana Jonest megszégyenítő mutatvány volt, amikor a sodronykábelre egy kis fémketrecet erősítettek, amin egy ember fér csak el, azt kézi erővel húzva, lehet átérni a túloldalra. hglc14.jpg

Mára már egy függőhídat építettek a ketrec helyett

Hamarosan megérkeztünk a második napi táborhelyünkre. Egy nyitott tornác alatt volt vagy két tucat függőágy, itt találkoztunk visszafele menő utazókkal, akik sok szépet meséltek arról, ami vár ránk a következő napokban.
A vacsoránk végeztével a semmiből megjelent 2 öreg Kogi indián és összeszedte a maradékot a tányérunkból. Ezen mindannyian megdöbbentük, mert ezt nagyon szomorú volt látni. Persze szóltunk egyből, hogy kérjünk nekik is egy-egy adagot, de erre azt a választ kaptuk, hogy ki van számolva az adag. Jó, akkor kifizetjük! „Nem lehet, látjátok, hogy két napig cipeljük az élelmiszert, hogy nektek legyen elég, ha adunk ma ennek a kettőnek holnap négyen jönnek, ha azok is kapnak, jönnek majd tízen és még többen.” Tehetetlenségünk kiült az arcunkra, beláttuk, hogy itt ezen nem „nyerhetünk”, bár ha jobban belegondolok az ilyen pillanatok miatt, ma mindig törekszem arra, hogy csak annyit szedjek amennyit meg is tudok enni, annyit vásároljak, amennyit el is fogyasztok.
Új barátainkkal, aki másnap hazafele indultak jól elvoltunk, amikor este kilenc körül, három órával a sötétedés után fényeket láttunk megjelenni a távolból, a helyiek is gyanakvóan tekintettek a távolba. Aztán kiderült 3 orosznak két napja van erre a túrára, egy nap fel, egy nap le… ezek állatok!

Másnap kényelmesen elkészülődtünk, hogy a kalandokban, kihívásokban, izgalmakban és élményekben gazdag túránk utolsó rövid szakaszát leküzdve megérkezzünk az Elveszett Városba. A folyó medrétől meglepően nehéz volt felkapaszkodni az első stabil lépcsőfokig, ami az egyetlen egy meredek út a célunkhoz. 1263 lépcsőfok vezet fel, ennek leküzdése közel egy órámba telt, itt elfogyott az összes energiám, nagyon sokszor meg kellett állnom. Aztán amikor egyre több és több faragott követ láttam magam körül egyre lelkesebbé váltam. A többiek fenn megvártak és hamarosan együtt gyönyörködtünk a lebilincselő romokban. hglc15.jpg

Kétszer annyi lábbal könnyű, vagyis inkább könnyebb

Nagyon büszkék és boldogok voltunk, hogy megcsináltuk, egymást ölelgettük önfeledten és puszilkodtunk. Hisz tudtuk, hogy nem csak az Elveszett Várost sikerült meghódítanunk, hanem a Föld Szívét is megtaláltuk. Szeretem és imádom, amikor ilyen különleges és felemelő pillanatokban kiráz a hideg, libabőrös leszek, majd végigfut a hátamon a bizsergés… majd egymást csendben átölelve csodáltuk ez a gyönyörű szép világot... hglc16.jpg

Miért? Ezért!

(folyt.köv.) Jövő kedden folytatódik az Elveszett Város felfedezése, olvastad már az előző részeket?

Ide nem tudom, hogy mit kellene írnom azért, hogy a Facebookon is kövessétek a Hungarian Geographic oldalát, vagy legalább az eddigi jegyzeteimre is rákattintsatok itt, a blogomon. De! Amíg kitalálom, addig bátran lepjetek meg ha tetszett az írásom, és szerezzetek nekem egy perc örömöt, azzal, hogy követtek a Facebookon és beleolvastok a többi írásomba is

A bejegyzés trackback címe:

https://hungariangeographic.blog.hu/api/trackback/id/tr697276551

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nemszólokmégegyszer 2015.03.18. 10:23:23

Jó munkahelyed, jó családi háttered, kurva sok időd meg lóvéd lehet. Oszt még posztolgatsz is.

Pardes 2015.03.18. 13:24:28

Az a Kolombia magyarul inkább Kolumbia lesz.

prukker 2015.03.18. 16:18:39

A cikkíró ugye egy nő?

micsoda? 2015.03.21. 20:47:50

Megértem a túrázók örömét, nem semmi amit végig csináltak, látszik a kapaszkodós fotón is. A cél viszont nagyon szép. Azt viszont nem értem miért kell a "fészbukon" követni.
süti beállítások módosítása