Danny Boyle négy testőrének sokat késett, még többet várt története folytatódik a filmvásznon. Húsz év telt el. Sok minden változott, de szinte ugyanannyi maradt a régiben.
Mark Renton egy másik életet választott Amszterdamban, ahonnan visszatér az egyetlen helyre, amit otthonának hívhat. A régi haverok Spud, Sick Boy, Begbie, és más még közelebbi ismerősök várnak rá: szürke falak, önpusztítás, kilátástalanság, bánat, megbánás, barátság.
Tudjuk, hogy nem vagyunk képesek megváltoztatni a múltunk, de fejben minden régi történetet újra, és újra, és újra tudunk teremteni. Ahogy múlik az idő, ahogy tapasztaltabbak leszünk, vagy csak öregszünk ezeknek a sztoriknak mindig más és más lesz a vége minden héten, minden hónapban, minden évben. Ahogy öregszünk, ahogy tapasztaltabbak leszünk, ahogy múlik az időnk…
A Trainspotting 2 a férfiak számára készült mű, ami nagyobbat üt, mint az emeletről a tömegbe dobott söröskorsó. Egy férfiaknak, férfiakról szóló alkotás. Főleg a 38-48 éves korosztály lesz az, akik 20 évvel ezelőtt is felnőttként, de annál gyerekesebben élték meg az első rész üzenetét. Ezzel, most könyörtelenül kell szembenéznünk: mit tettünk, mit csináltunk, mit értünk el az elmúlt két évtizedben?
Az első rész szinte minden szereplőjét újra láthatjuk, mégis a nők alig kapnak egy-két jellegtelen mondatot a második részben. A filmnek szívszorító mögöttes hangulata a nosztalgiából táplálkozik, ami az elmulasztott lehetőségeket, elvesztegetett pillanatokat és az elfecsérelt életet nem csak a szereplőkre, hanem a nézők szemére is veti, ahogy frusztráltan emlékeztet az elmúlt ifjúságra és a dicső múltra.
Nehéz szívvel, de be kell látni hogy mennyire kétségbeesetten szomorú, amikor a múlt összeütközik a jelennel. Az idő nem gyógyít meg semmit. Sem az életünkben, sem a filmvásznon. Ebben a helyzetben nem lehet győztest hirdetni, az idő múlása sem segít. Túl sokszor és túl mélyen sérült a büszkeségünk, csak úgy mint Begbienek és Sick Boynak.
A filmet még január 19.-én láttam Londonban egy filmeseknek és média munkatársainak szóló szakmai vetítésen a Leicester Square-en, egy héttel az angliai bemutató előtt. A vetítés előtt Danny Boyle, a film alkotója köszöntött minket személyesen és néhány mondatban elnézést kért a 20 évnyi várakozásért. Majd röviden említést tett a második rész zenéjéről és zenészeiről. Külön kiemelte az ő személyes kedvenceit a Young Fathers-t és Wolf Alice-t - a Silk refrénje az elmúlt évek legtökéletesebbje.
A villám nem csap kétszer ugyan oda, így felesleges ezt a filmet a két évtizeddel ezelőttivel összehasonlítani. Vannak ahhoz hasonló magasságok a 117 perc alatt, de vannak oda, és hozzá nem méltó mélységek is. Ezekkel együtt egy nagyon jó film skócia Csillagok Háborúja, ami tudatosan és átgondoltan hozott létre egy tiszteletre méltó alkotást, ami méltó módon tükröt tart az első rész, és a közönség felé.
Erről a tükörről egy óriási csíkot szívhatunk fel: 9/10
A Hungarian Geographic oldalát megtalálhatod a Facebookon is
